Sorozat

Mindenki bűnös – Perry Mason

A Perry Mason Erle Stanley Gardner könyvei inspirálta adaptáció egyben Robert Downey Jr. első sorozata is producerként. Az eredetileg Downey által alakított címszereplőt végül Matthew Rhys formálja meg, aki mindent megtesz a széria sikeréért.

Az évad első feléig még lelkesedtem a Perry Masonért. Magával ragadó hangulat, gyönyörű, ’30-as évekbeli díszletek és kosztümök, egy gyilkosság, ami még a bűnügyi sorozatoktól fásult ingerküszöböt is bőven átlépi. Mindezt ráadásul egy olyan főszereplő tolmácsolásában, mint Matthew Rhys, aki már a Foglalkozásuk: Amerikaiban is képes volt hitelesen szimpatikussá tenni a klasszikus antihőst.

Perry Mason ugyanis már a kezdetekkor nem az etikusan jók táborát erősítette:

az Erle Stanley Gardner által megálmodott figura különbséget tesz a helyes és a legális irány között. És ha meggyőződése, hogy ügyfele ártatlan, nem habozik bepiszkolni a kezét. A történet korábbi adaptációi is ekképpen ábrázolták őt, ám Ron Fitzgerald és Rolin Jones ezúttal kifejezetten ráerősítenek az antihős toposzra. A korszaknak megfelelően igazi hard-boiled detektívként jelenítik meg Masont, akinek problémás a múltja és a jelene is. Ugyan a világháborús hátterével csupán egyetlen rész foglalkozik – és többé egy szót sem szólnak róla –, a jelene kicsit sem hasonlít arra az összeszedett, nagy hírnevű ügyvédhez, akit Gardner krimijeiből megismertek az olvasók.

Mivel a ponyvákban szinte semmit nem tudunk meg Mason magánéletéről és hátteréről – az előző feldolgozások is csak egy háborús múltat sejtetnek, semmi többet –, a 2020-as Perry Mason arra vállalkozik, hogy bemutassa, hogyan lesz belőle a Gardner által kitalált figura.

Rhys karaktere egy jobb napokat látott magánnyomozó, aki idős mentorának, az ügyvéd E. B. Jonathannek (John Lithgow) dolgozik. Így kerül a figyelmébe az a brutális gyilkosság, amiben egy váltságdíj fejében elrabolt csecsemőt holtan találnak. Különösen kegyetlen, hogy a baba szemhéját felvarrták annak érdekében, hogy úgy tűnjön, még él. A sorozat nem kíméli a nézőt: több alkalommal, különböző szögekből mutatják a szörnyű látványt. A hiperrealisztikusan felkavaró képek egyébként is – HBO-produkció lévén – a széria sajátossága, melyek helyenként túlságosan tolakodóan hatnak.

Ha a Perry Mason valóban akkor készült volna, amikor játszódik – tehát 1932-ben – a két évvel később bevezetett hollywoodi öncenzúra, a Hays-kódex érvényesítésének egyik meghatározó okaként tartanánk manapság számon.

Nem elég ugyanis, hogy feleslegesen erőszakos egy-egy jelenet, de Mason léhűtő életmódja és az erőteljes valláskritika jobban kiverte volna a biztosítékot Will Haysnél, mint mondjuk az ekkor debütált A sebhelyes arcú.

Mivelhogy Tatiana Maslany egy olyan vallási vezetőt alakít, akinek személyi kultuszát még Németh Sándor is megirigyelné. Az általában férfiakkal társított gyülekezeti vezető szerepét, Alice nővért Maslany nem rossz emberként formálja meg: ő valóban hisz abban, hogy Isten rajta keresztül szól a hívekhez, tényleg segíteni szeretne rajtuk. A háttérben munkálkodó marketingzseni az anyja (Lili Taylor), aki karizma hiányában és befolyás, illetve bevétel reményében a lányát tolja a reflekorfénybe.

A szélsőséges, már-már szektás agymosás veszélyeit a halott csecsemő édesanyja, Emily Dodson (Gayle Rankin) személyében prezentálja a sorozat. A nő gyászát kihasználva szerez a szervezet még nagyobb hírnevet és pénzt – a családdal együtt érzők adományából.

Az évad jelentős hányadát rendező Timothy Van Patten Gengszterkozón edződött szeme a ’30-as évek Los Angelesét igazán hangulatosan láttatja.

Olyan apró részletek teszik ezt teljessé, mint a plakátok, korabeli Coca-Cola, vagy épp a sorozat kedvéért kitalált mozifilmek. Ebből is látszik, hogy a Perry Mason kifejezetten önreflexív – talán még a megbotránkoztató felvételek is a képzeletbeli Hays-kódex elleni fricskaként szolgálnak –, Mason egyik magánnyomozói ügye is hollywoodi berkekbe vezet.

A hard-boiled nyomozó-Mason azonban sokkal érdekesebb karakter, mint a rendbe szedett, ügyvéd-Mason. Rhys bármennyire is igyekszik átadni a jogi akadályok között lavírozó, kényszerűen ügyvéddé vált férfi bizonytalanságait, a forgatókönyv ebben nem lesz a segítségére. Éppen ezért a Parry Mason első évadának második fele kezd ellaposodni, hogy a végére egy poros, teljességgel retro krimit kapjunk, amit akár a Columbo ismétlései helyett is adhatnának.

Bár a férfi nem cseréli le teljesen a terepmunkát a tárgyalótermi érvelésre, a bírósági jelenetek kevésbé feszesek és frissek, mint a korábbi epizódok. Bármennyire is szurkolunk a már szívünkhöz nőtt Mason sikeréért, és kedveltük meg a többi, a könyvekből is ismert mellékszereplőt. Mason titkárnője, Della Street (Juliet Rylance) például egy pimasz, öntudatos, árnyalt karakter lett, míg Paul Drake (Chris Chalk) mint fekete rendőr történetszála a Black Lives Matter idején még erősebben hat.

De elkerülhetetlenül felmerül bennünk a kérdés: vajon az évad első fele csupán a sok erőszak, a szókimondás és a politikailag korrekt karakterábrázolások miatt hatott „mainak”?

Mit tud az új Perry Mason, amit a régebbi verziók nem? Mi értelme volt feltámasztani a halottaiból egy olyan koncepciót, ami talán nem tudja felvenni a versenyt a minőségi bűnügyi sorozatok tömegével?

Így vesztettem el fokozatosan a kezdeti lelkesedésemet, miközben a kételyem egyre nőtt. És sajnos a finálé sem hozott megnyugvást: a csecsemőgyilkosság antiklimaktikus megoldása, és a történet előrevetített folytatása sem hozta meg a válaszokat a kérdéseimre. Tehát hacsak a második évadban – aminek berendelésére szemmel láthatóan számítanak a kreátorok – nem sikerül a sorozat jogi dráma-szegmenseit is kellőképpen leporolni, akkor inkább a Briliáns elmék első néhány szezonját ajánlanám a Perry Mason kiábrándítóan gyorsan ellaposodó epizódjai helyett.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com