Fókuszban Sorozat

Csodálatosan beteg elmék – Mindhunter (2. évad)

David Fincher további vaskos közreműködésével a Mindhunter nem csak a Netflix, hanem az aktuális sorozatgyártás egyik legintelligensebb darabjaként folytatja útját.

Ha valaki krimisorozatot csak NCIS-ből, Miami helyszínelőkből vagy a Gyilkos elmék esti ismétléseiből ismer, annak a Mindhunter zavarba ejtő kultúrsokként csapódhat be a látóterébe. Joe Penhall kreatív kezei alatt, David Fincher rendezésével és produceri felügyeletével az utóbbi alkotó legjobb munkáinak stílusát ültette át a kisképernyőre. A Hetedik nyomasztó elmebetegségét ötvözte a Zodiákus aprólékos nyomozói munkájával és a Social Network szellemes szócsatáival. Az eredmény pedig egy olyan kotyvalék, melyre nagy szüksége volt a műfajnak.

A nyomozós sorozatok közül ugyanis a fogyaszthatóbbakat (Dr. Csont, Döglött akták, Esküdt ellenségek és a fent említettek) az összes televíziós csatorna folyamatos lefolyásban adagolja. A keményebb falatok, melyek legtöbb esetben a skandináv krimi politikai töltetéből és elképesztő nyers brutalitásából táplálkoznak (The Killing, A törvény nevében) pedig legfeljebb késő este elérhetők, vagy külön szolgáltatást kell vásárolni, hogy megnézhessük őket.

A Netflixen található Mindhunter pedig bátran odatehető egy True Detective mellé,

mert mind a korhatár-kimaxolásban, a dialógusokban és a hangulatban egyedülálló alkotás. Már maga a koncepció is annyira csábító és különleges: beszélgetni az Államok ismert gyilkosaival valóban nem semmi. A sorozat tehát nem a minél kegyetlenebb és hihetetlenebb történetek tárháza, hiszen a sztori forrása valós eseményeken alapul.

Az 1970-es évek végén járunk, Amerikában. Az FBI új magatartáskutató osztályt hoz létre a betöretlen ifjú, Holden Ford ügynök (Jonathan Groff) kezdeményezésével. Az első évad cselekménye során mellé szegődik a tapasztaltabb, keményebb küllemű, de gyengéd szívű Bill Tench (Holt McCallany) és a külsős tanácsadóként funkcionáló pszichológusnő, Wendy Carr (Anna Torv). Hármasuk összefog egy úttörő projekt keretében: a pszichológiát hadba vetve azon dolgoznak, hogy egy rendszert alkossanak, mellyel kirajzolhatják az elkövetők személyiségét tetteik alapján. A szövetségiek quanticói intézményének alagsorába száműzött ügynökök és segédjeik azonban fokozatosan kinövik magukat, eredményeikkel bizonyítanak és a szervezet új vezetőségének figyelme is rájuk vetül.

Az első évad nagy része az anyaggyűjtésről szólt. Ford és Tench sorozatgyilkosokat látogatott meg végrehajtói intézményekben interjúk céljából. A Mindhunter vitathatatlanul legizgalmasabb szekvenciái azok, mikor az amerikai történelem megátalkodott figuráival folytatnak kedélyes beszélgetéseket ezek az egymással is hadban álló ügynökök. Tench ugyanis, bár elismeri kollégája munkáját és tehetségét, szinte rühelli Fordot, aki egyaránt képes meglepőket húzni, és visszafogottságának hiányával mindent tönkretenni. Kettejük kapcsolata nem egy buddy-movie formula, a barátságnak szikrája sincs köztük, de mégis remek párost alkotnak. Egyikük féktelenségét tökéletesen kiegyensúlyozza a másik nyugodt és átgondolt hozzáállása – és mindkettőjük kell a kutatás sikeréhez.

A két ügynök közti feszültség ironikus módon pont akkor a legoldottabb, mikor a bilincsmentes erőszakos bűnözőkkel vannak egy szobában.

A második évadban többek közt olyan híres alakok tűnnek fel, mint a Sam fiaként ismert David Berkowitz; az első évad sztárja, a tudálékos melák, Ed Kemper; vagy a Tate-LaBianca-gyilkosságokat felbújtó őrült hippi, Charles Manson. Utóbbit már az első évadban is hangolták, megjelenése pedig nemigen okozhat csalódást. A Volt egyszer egy… Hollywoodban is Mansont alakító Damon Herriman mindössze pár perces performanszával képes volt elérni azt, amiről minden színész munkájának szólnia kéne: eltűnni egy szerepben. Közel sem az a benyomásunk a jelenetet látva, hogy egy alakítást nézünk. Inkább olyan, mintha az igazi Manson lenne a képernyőn. Egészen ijesztő.

A Mindhunterre jellemző realizmus nem csupán a sorozatgyilkosok minél valósabb reprodukálásánál érhető tetten, hanem a nyomozati munka bemutatása során is. Az évad átfogó cselekményének tekinthető atlantai gyerekgyilkosságok megoldása több epizódon keresztül tart, és ezt az elkeserítő, hosszas és emberáldozatokban bővelkedő időszakot reményvesztetten és zavaró módon elnyújtva látjuk. Ahogyan azt az ott dolgozó rendőrök és FBI szakemberek is átélhették.

A közel 30 halottat követelő tragédiasorozat bemutatása hasonlít leginkább egy hagyományos krimiszériára, de a bürokratikus működés korlátai, az idő szorongatása, és az egyre növekvő kétségbeesettség egyáltalán nem teszi könnyű néznivalóvá a Mindhuntert. Ahogy az sem, hogy a növekvő feszültség a gyilkosságok mellett az áldozatok hozzátartozóinak elégedetlenségéből is fakad. A rendőrök eredménytelensége miatt háborgó fekete édesanyák egy újabb lelkiismereti terhet jelentenek Holden számára, aki érzelmileg is elfogódik az ügyben.

Hiába valós a történet ismert végeredménnyel, a kitalált szereplőink számára így is hatalmas a tét.

Bizonyítaniuk kell, hogy profilozó technikájuk valóban működőképes, sőt az FBI munkájának jövőbeli alapja lehet. Ám amikor Holden hidegzuhanyként bejelenti, hogy biztosan fekete tettes öli az atlantai fekete gyerekeket, egy újabb pofonerdőbe vezet az út. Se a helyi önkormányzat az új afroamerikai polgármesterrel, se a mérgelődő lakosság, se az elkeseredett hozzátartozók nem szeretnék, hogy a sorozatgyilkos közülük való legyen. A ráción és a valóságon azonban nem lehet kifogni. Ez a Mindhunter összefoglaló állítása is amellett, hogy foglalkozik a magánemberek saját életével is. Holden pánikrohamokban szenved; Billnek lassan be kell látnia, hogy fogadott fia szociopata lehet; Wendy pedig a munkában alkalmazott hűvösségét kénytelen félretenni szerelmi életében. Hogy igazán értsék a gyilkosok elméjét, az a lelkük és pszichéjük jókora darabjába kerül – ezt pedig megsínylik a körülöttük élők.

A Netflix sorozata tehát alapos, okos, és bár a második évad kevesebb izgalmas interjút tartalmaz – holott, amit kapunk, az odavág –, a nyomozós szál ráver a legtöbb krimire. Valós tétek, igazi érzelmi fedezet, és még csak látványos vérengzés se kell bele, elég sejtetni. A Mindhunter egyenesen a közepébe vezeti nézőjét Amerika legdurvább bűnügyeibe és az elvetemült pszichopaták fejébe, akikről többször kiderül, hogy a legendák csak figyeleméhes vagy egyenesen tökkelütött figurákat takarnak.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Ráadás és Moziban rovat szerkesztője. Kedvencei az életszagú, morális kérdéseket feszegető filmek – az igényes blockbusterek mellett.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..