Azt ismeritek, amikor egy radikális feminista újságíró és egy pornómagazinos pasi találkozik, és jól össze… dolgozik?! Hogy létrehozzanak valami újat, ami megváltoztatja a világot: egy erotikus újságot nőknek. Ez nem egy vicc, de tény, hogy nagyon vicces: ilyen a Minx az első két rész alapján.
Ha létezne egy A matriarchátus ébredése című magazin, ami tele lenne politikai-feminista cikkekkel az üvegplafonról, a férfiak által kontrollált születésszabályozásról és hasonló, komoly témákról, a címlapján pedig egy dühös (nem mellesleg csúnya) nő ordítana ránk, nem tolonganának érte az újságos bódéknál. Pláne nem tolongtak volna a ’70-es évek elején, és ezzel valószínűleg mind tisztában vagyunk.
Egy valaki viszont nem így gondolja, mégpedig a Minx főhősnője, Joyce (Ophelia Lovibond) akinek kislány kora óta az az álma, hogy útjára indítsa ezt a szerelemprojektjét, csakhogy befektetőt és kiadót nem talál hozzá. Vagyis nem talált egészen addig, amíg a tucatnyi pornómagazin kiadásáért felelős Douggal (Jake Johnson) egymásba nem botlanak. A sikeres üzletember meglátja a fantáziát Joyce-ban és az ötleteiben, és visszautasíthatatlan ajánlatot tesz neki: hajlandó megvalósítani a magazint, de csak akkor, ha ötvözi az ő világával, és a komoly tartalmakat felpezsdítik némi… hát, mit szépítsük?… pénisszel. A nőknek szóló szexmagazin tudniillik ekkor még egyáltalán nem létezett, és az HBO Max új sorozatának világában ezt az űrt hivatott betölteni kettejük közös kiadványa, a Minx.
Bár nem igaz történetről beszélünk, azért érezhető a párhuzam a valósággal.
A kompromisszumokra csak nagyon nehezen hajlandó Joyce számára a lökést a Cosmopolitan 1972. áprilisi száma adja, aminek poszterén Burt Reynolds pózolt anyaszült meztelenül. Tényleg. Állítólag a való életben a szám (vagyis a kép) sikerének volt köszönhető, hogy nemsokkal később megszületett a Playgirl, de annak a története valószínűleg kevésbé kívánkozna a képernyőkre, mint az, amit a Minx viszonylag kezdő alkotója és írója, Ellen Rapoport megálmodott.
A sorozat dinamikáját egyértelműen a két főszereplő, Joyce és Doug teljesen más világa és életfelfogása között húzódó feszültség adja, valamint az, hogy miként találják meg a módot a kettő egymáshoz való közelítésére. Ez a feszültség a vígjátékokban gyakran a szerelmi szál kibontására szolgál, és bár itt is megvan a szikra, szerencsére az eddigiek alapján ez szigorúan szakmai jellegű. A cél itt is a két fél egymásra találása, hogy aztán létrejöjjön a frigy, és boldogan éljenek, míg meg nem halnak, de itt a happy endet az jelenti, ha sikerül megalkotni és kiadni a magazint.
És akárcsak egy valamirevaló romantikus mesében, itt is számos akadályt kell leküzdenie az ifjú párnak az út során. A környezet ellenérzései, a különböző anyagi és társadalmi háttér, a más kulturális kapcsolatok és persze a pénz egytől egyig közbe szólhat, de a legfontosabb, hogy mindkettőnek fel kell ismernie, hogy az, amire vágyunk, nem mindig abban a formában érkezik, ahogyan megálmodtuk.
Néha igenis pénisz kell ahhoz, hogy meghallják a mondandódat.
És itt most kénytelen vagyok egy kifejezetten személyes kitérőt tenni, de ígérem, releváns lesz! Évek óta szövegíró-marketingesként dolgozom szexshopoknál, olyanoknál, amiknek fő célközönségét a tartós párkapcsolatban élők és a nők jelentik, és fő küldetéseik közé tartozik a szexuális edukáció, a legtöbb esetben női vonatkozásban. A Minx épp ezért nagyon gyorsan közel került a szívemhez. Mert bár a sorozat a ’70-es években játszódik, így sok, itt megjelenő kisebb-nagyobb problémáról azt hihetnénk, már rég magunk mögött hagytuk őket, valójában a legtöbbjük ma is fájóan aktuális. Legyen szó arról, hogy a női szexualitást mennyire hajlamosak sokan (tényleg sokan!) tabuként kezelni, hogy a férfitekintet mennyire uralja a pornó és szexipar világát, vagy hogy a női szexjátékokat és az azokról szóló hirdetéseket még ma is sok esetben férfiak készítik: mindezekről a (minimum hazai) trendekről a Minx sajnos tűpontos képet ad. Még szerencse, hogy rohadt szórakoztató módon teszi.
Ennek a munkatapasztalatomnak köszönhetően biztosan állíthatom, hogy rettentően fontos, hogy (nem csak) a nőknek a szexről beszéljünk, és hogy fel-, illetve elismerjük a női szexualitás fontosságát, tabumentesítsük a témát, mert enélkül soha nem lehet egyenjogúságról beszélni.
A sorozat tétje, hogy Joyce belátja-e ezt, vagyis inkább hogy mikor, és milyen úton jut el erre a pontra.
Joyce egy művelt, magát liberálisnak és feministának valló nő, akit épp ezek az önmagára vonatkoztatott címkéi és a társadalom tudattalan mechanizmusai kötnek béklyóba. Azok, amik ellen annyira küzdene, de valahogy mégis egy jóindulatú sztereotípiákkal teli, prűd emberré teszik. Nem utolsó sorban pedig végtelenül naiv, aki azt hiszi, csak úgy érhet célt, ha nem enged az elképzeléseiből, elveiből. Ezek után nem meglepő, hogy a nő karaktere eléggé idegesítő – nagyjából olyan, amilyennek egy rossz feministát elképzelünk, de mivel ez az alkotók egyértelmű szándéka, remélhetőleg idővel felülkerekednek a pozitív jellemzői. Ophelia Lovibond ideális választásnak tűnik a szerepre, jól hozza a kedves, unalmas, de azért elég frusztrált szomszéd lányt.
Vele szemben áll Doug, aki sikeres pornókiadó létére meglepően kedves, megnyerő és intelligens, sok szempontból ráadásul sokkal inkább éli azt az egyenjogúságon alapuló életet, amit Joyce úgy szeretne elérni. Neki tényleg nincsenek előítéletei a nőkkel, a feketékkel vagy a melegekkel kapcsolatban, csak közben üzletember is, aki tudja, hogy a fehér, heteroszexuális férfiak uralta (média)világban mire van szükség. Ha Lovibondot ideális választásnak neveztem, akkor Jake Johnsont az abszolút tökéletesnek kell, hogy mondjam. Az Új csaj sorozatban megismert furcsán komolytalan arca visszaköszön ugyan, de pont csak annyira, hogy aztán még jobban magával ragadjon minket az izgalmas, intellektuális oldala. Na, meg a szexi.
Ahogy a Minx magazin reménybeli célja az lenne, hogy a férfitekintet mellett megteremtse a nőkét is, úgy törekszik ugyanerre a Minx sorozat is.
És ebben a szériában megannyi alulöltözött nő és még több expliciten megmutatott farok (éljen a péniszes montázs-szekvencia!), sőt, a kibontakozó szomszéd csaj mellett is Johnson a mindent leuraló eye candy.
Még nagyon sok komoly kérdést felvet a Minx, de hogy elkerüljük a félreértéseket: ez egy vígjátéksorozat, ráadásul a kifejezetten jól sikerült, könnyed fajtából. Rengeteg irányból érkezik a humor: a szituációkból, az obszcenitás szürrealitásából, a dialógusokból, a háttérben meghúzódó mellékszereplőkből, a kosztümökből, de még a vágásból is. Ha sikerül fenntartani a további részekben is a témák és megközelítések közötti finom egyensúlyt, és nem válik céltalanná a történet, akkor a Minx esélyesen az év legegyedibb és legszórakoztatóbb sorozatai között köthet ki.
A Minx március 17-től látható az HBO Max-on.
