A Gyilkos cápa vs. óriáspolip című opuszt legendák övezik, rajongói is vannak, és felejthetetlen jelenetei egy életre a retinánkba égnek. De ez nem feltétlenül dicséret.
Az Asylum stúdió szüleményeként a film úgy viszonyul a zs-kategóriához, mint Leonardo Da Vinci művészete a reneszánszhoz: minden alapmotívumot magán hordoz, és az avatatlan szemlélő számára is hamar kirajzolódnak félreismerhetetlen jegyei. A zs-filmek jellemzőinek igazi panoptikumát szemlélve a szó szoros értelmében is felejthetetlen élmény részesei lehetünk, ha megtekintése előtt sikeresen felkészítjük magunkat a várható parádéra.
A helyes prekoncepció kialakításában sokat segít a gyártó stúdió történetének ismerete, az Asylum ugyanis születése óta közröhej tárgya, és igazi görbetükörként funkcionál Hollywood filmipara – egész pontosan a nyári blockbusterek – számára. Az általuk készített filmek találó gúnyneve (mockbusters) és az ismert produkciók címének árnyékában megbújó szemérmetlenül surranópályás megoldásaik (Transmorphers, The Day the Earth Stopped, The Terminators, AVH: Alien vs. Hunter, Abraham Lincoln vs. Zombies és társaik) jól beazonosítható közönség számára készülnek, és minden pofátlanságot felülmúlnak.
A Gyilkos cápa vs. óriáspolip már megtekintése előtt beígéri, hogy a tengeri szörnyeket felvonultató horrorok érdekes keverékeként legalább annyira merít Spielberg Cápájából, mint az 1950-es (majd 1970-es és 1990-es) évek japán katasztrófafilmes iskolájából, azaz Godzillából és mutáns barátaiból. Teszi mindezt úgy, hogy bámulatos naivitással próbálja a torkunkon leerőszakolni azt az alapállítást, hogy két olyan vízi szörny képes a civilizáció jövőjét veszélyeztetni, akik a parton egyébként legalább annyira életképtelenek, mint Lorenzo Lamas a Golden Globe díjátadón. Többek között ennek a hozzáállásnak köszönhetjük a film két ikonikus erejű jelenetét is, a repülőgép-katasztrófát és a Golden Gate botrányt.
A dramaturgia és a forgatókönyv banalitása még a Looney Tunes szintjét sem üti meg: olyan könnyen emészthető világ épül fel, ahol a kormány emberei napszaktól, helyszíntől függetlenül öltönyben és napszemüvegben feszítenek, és ahol a tudomány azt jelenti, hogy köpenyes emberek színes folyadékokat nézegetnek kémcsövekben. De a legnagyobb gyomrost mégsem a sztereotip megoldások adják, és még csak nem is az olcsó thrillerekből ellopott vágástechnika vagy az agy fájdalomközpontját bombázó stroboszkóp fények. A gyenge színészek, a szörnyű látványvilág, az unalmas és kiszámítható történet paradox módon egyszerre teszi a filmet nehezen nézhető mozivá, de baráti beszélgetéseken folyamatosan visszatérő kultikus alkotássá is. És a Gyilkos cápa vs. óriáspolip legnagyobb erénye éppen abban rejlik, hogy bár süt róla az igénytelenség, de az összhatás eléri, hogy tiltott gyönyörként gondolhassunk rá.
Sokaknak pusztán a mazochizmus keserédes gyönyörét nyújtja, de valahol mélyen, a Gyilkos cápa fogsora, illetve az Óriáspolip csápjai közt valóban megkapunk mindent, amit egy zs-kategóriás filmtől várunk: egymást alulmúló színészeket, művészieskedő fényképezést, öncélú vágást, korábban már látott képek újrahasznosítását, saját legendájuk árnyékában nevetségessé váló szörnyeket, az aktuálpolitikai kérdéseket és társadalmi mondanivalót beerőltető moralizálást. Mindazonáltal megváltást az öregedő esélyegyenlőségi rasszista szerepében bámulatosan érdektelen Lorenzo Lamastól sem várhatunk. Egyszóval nehéz eldönteni, hogy vajon a színészi alakítások, a vizuális effektek, a történet vagy a vágások okoznak-e nagyobb fájdalmat, vagy pedig az, hogy mindezek ellenére kaján vigyorral fogod végignézni. Mindenesetre megbocsájthatatlan, hogy a kötelező elemek közül épp a leglényegesebbet spórolták ki: a történet szempontjából indifferens csöcsöket.
