Jean-Claude Van Damme visszatért, hogy kifigurázza magát. Az Amazon új sorozata, a Jean-Claude Van Johnson egy karrierösszegző önironikus sorozatnak ígérkezik, de nem startol a legjobban. Pilotkritika.
Jean-Claude Van Damme a ’90-es évek egyik legnagyobb akciósztárja volt. A belga harcművész a Véres játékban debütált, és szinte egy évtizeden keresztül ívelt felfelé a karrierje. Mára azonban az idő eljárt Van Damme felett – ezt pedig ő is érzékeli. Már csak ismeretlen, kizárólag DVD-re megjelenő filmek főszereplője, karrierjében nincsenek kilátások, élete megrekedt. Külső szemmel azért nem panaszkodnánk a helyében: villája van, a nők szeretik, a rajongók felismerik, de már semmi sem a régi. A depresszióból azonban egy múltbéli szerelmének felbukkanása szakítja ki, és emiatt hajlandó visszatérni a szakmába – de nem abba, melyről azt hittük, számára elsődleges volt.
A Jean-Claude Van Johnson fordulata ugyanis az, hogy Van Damme filmes karrierje mellett titkos bevetéseken vett részt. A filmekben parádézó gyilkológép így a valódi terepen is halálos fegyverré vált. Új megbízatása során pedig egy filmforgatást is kap maga mögé fedősztorinak. A kérdés, hogy vajon megvan-e még Van Damme-ban az, ami ehhez a melóhoz kell?
Vajon megy-e még a spárga az 57 éves sztárnak, és képes újra az akciósztár valódi akcióhőssé válni?
A helyzet az, hogy megy neki a spárga, de alapos nyújtások után. A Johnson egy kissé szélsőséges alkotás, mert a forgatókönyv egy színes, vicces paródiaként van megírva, de a pilot rendezése meg egy B-kategóriás Van Damme-akciófilm szintjén mozog. A kettő igazán elüt egymástól, mert a történet nem tudja, hogy röhejesen komolytalan, vagy néhol drámai legyen. Van Damme depresszióját és szerelmi bánatát elvileg át kéne éreznünk a rendezői szándék szerint, de nehéz ezt elhinnünk, mikor az előző jelenetben a Véres játékot megidézve spárgában vágott tökön valakit. Maga a színvilág is jellegtelen a sötét árnyalataival, mely egy vígjátékot igazán ki tud nyírni, ráadásul sokkal olcsóbbnak tűnik emiatt a sorozat.
Lehet mondani, hogy a Johnson pont ezt igyekszik kifigurázni. Van Damme filmjei az utóbbi időkben bénák, így ebben a meta-történetben is vérgagyin néz ki minden. Ám ebben az esetben nem kapunk mást, csupán ugyanazokat a túljáratott akciófilmes kliséket, megfejelve pár viccel. Mert szerencsére a Johnson igen is humoros helyenként. A poénkodás az akciófilmek szabályain, az Időzsaru és a Looper összehasonlítása, és hogy Van Damme nem úgy vonult vissza, mint Nicolas Cage – ezek remek ötletek, és egyértelműen az epizód legjobb momentumai.
A belga színész-harcművésznek láthatóan van egy egészséges öniróniája,
mellyel nem kineveti magát, csak megmosolyogva veszi észre, hogy eljárt felette az idő. Ez pedig egy remek kiindulási alap, hiszen a JCVD című filmjének legnagyobb erőssége is saját maga eljátszása volt. A meta-narratíva tehát fekszik Van Damme számára, kár hogy a produkció és a történet nem különösebben érdekes.
A szerelmi szál, mely az érzelmi központ kíván lenni, nagyon erőltetett és üres. A színész egyik pillanatról a másikra úgy dönt, hogy visszavonulását felfüggeszti emiatt a nő miatt, ám a nézőknek nem mutatták be, mik voltak a mögöttes indokok, közös múltjuk. A fővonalként végigvezetett titkosügynökös sztori pedig semmi igazán érdekeset nem tartalmaz, inkább néztem volna Van Damme-ot, ahogy fedősztoriként a Huckleberry Finn akcióverzióját forgatja.
Hiába nem nyűgözött le a Jean-Claude Van Johnson című sorozat első része, a színész rajongóinak mindenképpen tenniük kell vele egy próbát. A főhős korrekt alakítást nyújt, lehet rajta mosolyogni, de az a helyzet, hogy ennél még Van Damme régi filmjei is jobb időtöltések.
