„Pornó és édesség, ezzel tudott szolgálni” – foglalja össze azt a hihetetlen kettősséget James Safechuck, ami jellemzi a Michael Jackson gyerekmolesztálási ügyeit feltáró dokumentumfilmet, a Neverland elhagyása (Leaving Neverland) központi kérdését. A lényeg viszont nem is a cselekményen, hanem annak hatásain van.
Alaposan megelőzte a híre a Michael Jackson szexuális zaklatásairól szóló dokumentumfilmet. Dan Reed mozija az idei Sundance Filmfesztiválon debütált, és dübörgő kritikái hamar fókuszba helyezték világszerte. Idehaza az HBO GO premier közeledtével erősödtek a hangok, melyek külföldi kritikákat szemlézve készítették fel a hazai nézőket a nem mindennapi „dokumentumfilm-élményre”. Noha nem marketing, hanem szigorú szabályozás kérdése, így némileg hatásvadásznak éreztem a 18-as karikát: mégis mit adhat egy ilyen film, amiért ezt érdemli?
A lehető legmélyebb részleteket maguktól az áldozatoktól, ezzel együtt pedig valami mély megvetést, zsigerileg belénk ható összerezzenést a 10 éve elhunyt popsztár dalának hallatán vagy képének láttán. Ami persze nekünk, nézőknek 4 óráig, az a két főszereplőnek, Wade Robsonnak és James Safechucknak – és még ki tudja, hány gyereknek – évekig tartott. „7 és 14 éves korom között abuzált Michael” – vallja be a film vége felé Robson, és nem csak ebbe rémes utólag belegondolni, hanem abba is, hogy
az azóta eltelt több mint 20 év hozta csak igazán a borzalmakat: széthulló családot, meghalt apát, feldolgozatlan, transzgenerációs traumákat, újabb konfliktusokat
olyanokkal, akikkel akkor még nem is volt kapcsolatban.
Hét év nagyon hosszú idő, a hajunk szála is teljesen kicserélődik, ebben a hét évben ezek a fiúk azonban magát a mennyországot is élték: James a reklám világán keresztül, Wade pedig az ausztráliai Michael Jackson táncverseny győzteseként került közvetlen kapcsolatba a sztárral. A sztárral a színpadra, világ körüli turnéra, magánrepülőgépekre, luxusszállodák lakosztályaiba, annyi játékhoz és csokoládéhoz, amennyit felnőtt fejjel el se tudunk képzelni. Mindezekkel együtt pedig a nem megfelelő közeledéshez, bántalmazáshoz.
A film leginkább érthetetlen része – és éppen ezért talán nem is megérteni, inkább elfogadni kellene –, mennyire természetes volt egy 10 éves fiúnak, hogy egy 30 éves férfival pornófilmet néz, önkielégítést végez és minden létező formában szexuális kapcsolatba lép.
Az a tény pedig, hogy maga a bálvány, az istenített Michael kéri őt erre, egészen más dimenzióba helyezi a történeteket. Olyanba, amit még 10-15 évvel később sem tud maga az áldozat figyelmen kívül hagyni. Ez pedig a lehető legegyértelműbb válasz az olyan reflexkérdésekre, hogy vajon miért csak ennyi évvel a történtek után állnak elő az áldozatok.
Michael Jackson személye valóban isteni volt. A Neverland elhagyása remekül mutatja meg, mennyire hasonló volt a popsztár létezése egy szektavezéréhez, a fiúk és családjuk szerepe pedig mint a szekta hálójába keveredett áldozatoké. Hogy miként próbálta Michael a fiúkat maga mellé édesgetve gyakran saját szüleik ellen fordítani, hogyan élt a megvesztegetés eszközével, hogyan tudta pénzzel ámulatba ejteni azokat, akik segítségével pedofil vágyait kiélhette.
Hogy Jackson nem mindennapi érzelmi mozgatóerővel bírt, az elmúlt napok történései is megmutatták. A múlt vasárnapi amerikai tévépremier után kanadai rádióadók tiltólistára tették az énekest, eladásai és letöltései pedig drasztikus mértékben csökkentek. Mindeközben pedig Londonban fizetett kampányban, buszokon hirdetik ártatlanságát, a Twitter pedig megőrül az #MJInnocent hashtagtől.
A Neverland elhagyása legnagyobb értéke azonban nem ennek a cukrosbácsi effektusnak a bemutatása. Nemcsak hogy ugyanilyen történetet már számtalanszor láttunk, amelyben a változók tetszés szerint kicserélhetőek, de így önmagában még csak értelme sem volna. A 2×2 órás dokumentumfilm első felében a legtöbbször azon gondolkoztam, mi végre van ez az egész. A főszereplők valószínűleg nem először mondják ki, amit mondanak, hanem ez valami leszűrt eredménye annak, amit szakemberrel korábban feldolgoztak, hogy az életüket valamilyen módon folytatni tudják.
Egy halott ember fölött igazságot szolgáltatni persze adhat elégtételt az áldozatoknak, de problémáikon leginkább legszűkebb környezetük tud segíteni, nem pedig az igazságszolgáltatás mint Intézmény.
A harmadik óra vége felé azonnal rá lehet jönni: a legfőbb erénye a filmnek a pillangóhatás megmutatása. Valahol a ’80-as évek végén egy óvodás kisfiúnak megtetszik a Thriller videoklipje, tánca egészen Neverlandbe, Jacko rezidenciájára vezeti. A bajok megtörténte azonban évtizedekig és még azon is túl kísért. A nyilatkozók – a két áldozat és családtagjaik – a múlt bajaiban vergődve mesélik a következményeket és azok rájuk tett hatásait.
A zaklatás maga, az utána jövő perek és vele a médiacirkusz ugyanúgy beláthatatlan lelki sebeket okozhattak, mint a végső bevallás: valóban történtek bántalmazások. Mindez a szenvedés néhány rosszul választott döntés és egy beteg elme miatt.
Egy dolog nyitja fel teljesen a szemüket: a saját gyerek születése. Vajon miért akarnám azt a gyerekemnek, amit én átéltem? És ha így van, miért lett volna jó?
A fiúk valóságos és átvitt értelemben is elhagyták Neverlandet. Michael Jackson rezidenciájának neve ugyanis Pán Péter szigetére utal. A mesék és az illúziók – miután maguknak is beismerték – ezzel talán végképp eltűnnek.
