Új magyar sitcom támadásban: a Munkaügyekre erősen emlékeztető légitársaságos bohóckodás egyelőre nem hozza az elődje színvonalát.
Az elmúlt évek legviccesebb magyar sorozata kétségtelenül a Munkaügyek – gyakorlatilag konkurenciája sem volt az MTVA produkciójának. Mostanáig. A Fapad ugyanis körülbelül ugyanazzal az alkotógárdával (Litkai Gergely mint író, Lengyel Tamás és sok munkaügyes epizódszereplő mint színész), stílussal és megcélzott közönséggel operál – hogy miért van szükség két párhuzamosan futó hasonló sorozatra a köztévénél, számomra rejtély.
Ráadásul az első két rész alapján a Fapad messze elmarad az irodai lét gyönyöreit bemutató Munkaügyektől. A hasonló alaphelyzet (egy újonnan alakuló csapat kalandjai sok dörzsölt alakkal és néhány tapasztalatlan újonccal a kis magyar valóságban) adott, viszont a megvalósítás sokkal kevésbé kreatív. Itt egy sokat látott vállalkozó (Anger Zsolt) a főszereplő, aki fapados légitársaságot alapít roppant lelkesedéssel, ám rettentő amatőr módon. Az első két részben a kezdőlépéseket láthattuk az iroda berendezésétől a névválasztáson át a kollégák (köztük Dobó Kata, Janklovics Péter és Haumann Máté) toborzásáig.
A Munkaügyek pont a gátlástalansága miatt nagyon szórakoztató: végtelenül abszurd helyzetek, mérhetetlen idiotizmus és dilettantizmus, elrajzolt, karikatúraszerű szereplők, mégis minden kellemetlenül ismerős a mindennapokból. A Fapad viszont – egyelőre – sokkal óvatosabb, ritkán élezi ki a végletekig a szituációkat, a karakterek pedig egyenesen unalmasak. Ugyanúgy egy-egy típust képviselnek, mint idősebb kollégáik, de hiányzik belőlük mindenfajta egyéniség, ami szerethetővé tenné kisszerűségüket. A cuki marketinges csaj (Fedor Barbara), a bájgúnár pilóta (Lengyel Tamás) vagy a maffiózó alkatú „biztonsági szakember” (Andrássy Máté), a színészi karizma hiányából vagy az egydimenziós szerepből adódóan önállóan nem képes elvinni a show-t.
Így eshetett meg az, hogy az első részben érezhetően semmi nem történt, a másodikban is csak néhány fáradt poénnak jutott hely. Mindez azért is szomorú, mert a sztoriból ennél sokkal többet ki lehetett volna hozni, nem csak egy kínos vitát a babzsákfotelekről, egy necces, de a fergetegestől messze eső sajtótájékoztatót és néhány problémás felvételi beszélgetést. Pedig a sorozat egyik rendezője az a Zomborácz Virág, akinek rendhagyóan ötletes debütáló filmjéről, az Utóéletről egy emberként lelkendezik mindenki.
Érdemes pár szót a formáról is szólni, ami jó kis geg, mégis inkább a befogadás megnehezítéseként működik. A kerettörténet szerint ugyanis az eseményeket egy tévés stáb rögzíti, így az egyik legfőbb poénforrás a megrendezettség – elkapott pillanatok közt feszülő ellentét lenne. A szereplők gyakran a kamerával szembefordulva nyilatkoznak, próbálnak profin viselkedni, de a stáb a szerencsétlenkedéseiket is ugyanúgy rögzíti, rázkódó kamerával, ide-oda zoomolva. Így tulajdonképpen a dokureality műfajának paródiájaként is nézhető a Fapad, de az előretolakodó (szándékos) formai bénázás könnyen elterelheti a figyelmet az akcióról, miközben az eseményeket meg-megszakító miniinterjúk csak még vontatottabbá teszik a cselekményt (nem csoda, hogy erről a megoldásról idővel a már sokat emlegetett Munkaügyek is lemondott).
Persze lehet, hogy csak idő kell a Fapadnak, hogy befusson, két 26 perces rész alapján nem írnám le végleg a sorozatot. Pillanatnyilag azonban nemhogy az innováció lehetőségét és a vállalkozás értelmét nem látom, de még fetrengve röhögnöm sem sikerült.
