Sorozat

Ünnepelt regényből ünneplésre méltó sorozat – Normal People

A Normal People nagyon sok minden, de az biztos, hogy egy csodálatos regény tökéletesen méltó adaptációja A szoba és a Frank rendezőjétől.

A Dublinban élő írónő, Sally Rooney azonos című regénye (idehaza Normális emberek címmel jelent meg) kétségkívül az utóbbi évek egyik legizgalmasabb világirodalmi megjelenése volt, amelyet több fórumon az év könyvének választottak, elnyerte a Costa-díjat és jelölték a Booker-díjra is. Sokan a millenniumi generáció remekműveként hivatkoztak rá, és hivatkoznak rá mind a mai napig.

Ilyen előzmények után még nagyobb teher egy adaptáció előkészítése.

És ezt az sem könnyíti meg, hogy a sorozatok és a filmek világában manapság amúgy is egyre-másra érkeznek a legújabb nemzedék problémáival és dilemmáival foglalkozó alkotások. Ráadásul ezen produkciók között nem egy olyan akad, ami kiváló, gondoljunk csak az Eufóriára, a Lady Birdre vagy az Eighth Grade-re, de a sort még hosszan lehetne folytatni, hisz tényleg színes és többnyire színvonalas a felhozatal.

A Normal People ezt a listát gazdagítja tovább, ami, akárcsak az alapjául szolgáló regény, bőven az átlag fölött van. Sőt, ha nem ódzkodnék a nagy kijelentésektől,

még azt is meg merném kockáztatni, hogy az utóbbi idők egyik legtökéletesebb adaptációjának nevezzem

(nos, megtettem) Alice Birch (Lady Macbeth) és Sally Rooney munkáját. A két forgatókönyvíró mértani pontossággal ragadta meg a szövegben azt, amitől ez a történet mozgóképként is tökéletesen működik mindenféle klisék és kényszermegoldások nélkül.

Aki olvasta a könyvet, tudhatja, nem volt ez olyan egyszerű, már csak azért sem, mert itt most tényleg teljesen hétköznapi, átlagos emberekről van szó egy teljesen normális kisvárosban. Nincs „nagyjelenet”, nincs semmiféle gimmick. Nincs drog, nincs gyász, nincs öngyilkosság, sem coming out vagy testképzavar. Ahogy a cím jelzi, teljesen normális minden. Éppen ezért Marianne és Connell történetében az apró finomságok a mérvadók,

ebből bontakozik ki egy intim és bensőséges portré, egy felnőtté válási történet és egy gondosan megrajzolt társadalomkép.

A gazdag lány és a szegény fiú egymásba szeret – százéves toposz, és egyben a Normal People kiindulási alapja. A csavar mindössze annyi, hogy most a fiú a népszerű, az élsportoló, a gimnázium kedvence, míg a lány a kívülálló, akinek nincsenek barátai. Ennek tükrében a fiú az, aki nem meri nyilvánosan felvállalni a kapcsolatot. A felállás tehát a szegény gazdagok – gazdag szegények mintát követi, ezzel hangsúlyozva a társadalmi viszonyok képlékenységét. Azt, hogy a közösségben betöltött státuszunk nem egytényezős. És azt, hogy a kocka bármikor fordulhat, ha átmegyünk egy másik közegbe.

Az alaptörténet ezen szegmense reprezentálja mindazt, ami az ezredforduló szülötteinek általános jellemzőjévé vált.

Ők azok, akik átalakították a sztárkultuszt és akik alaposan felforgatták a közösségi élet státuszait. Ha ügyes vagy, az utolsó kis porfészekben élve is lehet több millió követőd, míg a vörös szőnyegen tipegve is fordíthatnak neked hátat. Mondjuk ez utóbbi eddig is adott volt, de a lényeg, hogy sok minden megváltozott és a Normal People ezeket a folyamatokat helyezi vissza egy hagyományosabb, normális közegbe.

S teszi ezt úgy, hogy nem demagóg, nem ezeket a társadalmi folyamatokat teszi a kirakatba. Mindvégig ott vannak, éreztetik a hatásukat, de ez Marianne és Connell története. A kis normális embereké, akiknek együtt kell élniük mindezekkel a „tetszikekkel” és „nem tetszikekkel”. Akiknek meg kell tanulniuk, hogy mit érdemes feladni és mit nem, vagyis meg kell tanulniuk alkalmazkodni a bizonytalansághoz, megtalálni – és vállalni – abban a biztosat.

És ezt nemcsak a remek forgatókönyv struktúrájában sikerült felszínre hozni, hanem a rendezői döntésekben is.

Lenny Abrahamson egyébként is mestere annak, hogy emberi léptékben gondolkodjon, és ez most sincs másképpen. Nem csak tempóban, de képi megjelenítésben is nagyon visszafogott a sorozat. Ott van a popkultúra, ott vannak a mobiltelefonok és minden más, de ezek soha nincsenek fókuszban, ott mindvégig a két főszereplő áll, köréjük szerveződik minden.

Talán ezért volt bátor döntés, hogy tapasztalt színészek helyett újoncok alakítják őket. De nem kell félni, Daisy Edgar-Jones és Paul Mescal kitűnő választás volt. Már az első pillanattól fogva életet lehelnek karaktereikbe, és még véget sem ér az első epizód, már megértjük őket és a világukat. És ez csak részről részre fokozódik, mindig egy kicsit tágítva a történet horizontját. Nagyon meg lennék lepve, ha majd év végén nem szerepelnének „Az év felfedezettjei” listákon. Mint ahogy azon is, ha a sorozat nem futna be szép karriert. Megérdemelné, mert az Unorthodox és a Mrs. America mellett valószínűleg az év egyik legokosabban megírt és legnagyobb műgonddal kivitelezett szériájáról van szó.

Avatar

Németh Barna

Németh Barnabás a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg néhány könyvkiadónál dolgozik. Szabadidejében olvas és sorozatokkal foglalkozik, díjszezon idején pedig a díjszezonnal.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya