Ha van mellékszereplő, aki spin-off sorozatot érdemel, az Loki. A csínytevés istenének szériája bátor és határokat feszegető, mégis illik a Marvel univerzumának egyre bonyolultabb rendszerébe. Pilotkritika.
Loki Laufeyson karakterét a Marvelért rajongóknak egyáltalán nem, de a filmeket felületesen ismerőknek sem kell igazán bemutatni. A csínytevés istene még 2011-ben tűnt fel az első Thor filmben, de Tom Hiddleston neve igazán csak a Bosszúállók után forrott össze a képregénygonosszal. A Bosszúállók azt adta hozzá Lokihoz, amiről a legemlékezetesebb: a játékosságot. A velejéig romlott és csalárd asgardi a képregényvilág New York-i eseményei során mutatta meg, tud ő vicces is lenni. A későbbi állomások (Thor: Sötét világ, Thor: Ragnarök) pedig ebből az alapállásból építették fel az egyre kevésbé isteni, de annál inkább szerethető és emberközeli figurát.
A június 9-én debütáló Loki sorozat pedig a bevált és itt is működő képlettel jellemezhető: szinte semmi északi isten, de annál több humor és belső démonokkal küzdő egyszerű fickó.
A sorozat az egyre bonyolultabbá váló Marvel idősík apró leágazásából nő ki. Loki ugyanis a Végtelen háborúban Thanos keze által meghal (ezúttal tényleg), de a Végjátékban véletlen események és persze a mindig trükkös időutazás következtében sikerül meglógnia közvetlenül a Bosszúállókban elszenvedett veresége után. A bravúros művelettel elnyert szabadság viszont nem tart sokáig. Felhívja magára az úgynevezett Időtartók (Time Keepers) figyelmét és néhány egyenruhás idegen nyakörvet tesz Odin fogadott fiára. A percemberek az Idővariációs Hatóság (Time Variance Authority) hivatalába szállítják és megkezdődik a kafkai tortúra. Az idő látszólagos folyamatos szövete mögött ugyanis széleskörű bürokratikus szerv vigyázza, hogy a Lokihoz hasonló időbűnözők visszatérjenek oda, ahova rendeltettek. A retrólázban égő hivatali teret a Lokit elcsípő B-15-ös vadászhoz (Wunmi Mosaku) és Ravonna Renslayer bíróhoz (Gugu Mbatha-Raw) hasonlatos pedánsan kötelességtudó dolgozók töltik meg.
A Galaxis útikalauz stopposoknak világába is beillő hivatal egymásba nyíló irodáiban a mágia semmit sem ér, ami a sorozat elsőszámú (és remekül működő) humorforrása.
Loki minden pillanatot megragad, hogy meglógjon a történelemben ide-oda cikázó hatóságok elől, és próbálkozásai rendre meg is hiúsulnak.
A hivatalban találkozik Mobiussal (Owen Wilson), az egyetlen itt dolgozóval, aki nem akarja kitörölni Lokit az univerzumból. Mobius egy rejtélyes időbűnöző után kutat, aki sorra szedi a TVA egységeit. Nem kell szakértőnek lenni, hogy meglássuk a furcsa párosban a potenciált, és a sorozat ki is használja a kettejük közötti buddy movie szikrát. Mobius felfogható a jó kisangyalként az asgardi vállán, aki hirtelen megnőtt és képes elnyomni a kisördögöt. Ehhez pedig nem a nyers erőt használja, hanem Loki saját tetteit és azok szabad visszaidézését. Az hivatali útvesztő mellé tehát pszichológiai labirintus társul, ami csak még izgalmasabbá teszi a szériát.
A Marvel negyedik fázisa eddig a határátlépésekről nevezetes. Eddig láthattuk a WandaVízió sitcomvilágát, ahol minden epizód más évtized szituációs komédiáját idézi mind tartalmában, mind formájában. A sorozat végül persze visszatér a klasszikus szuperhősfantasy leszámoláshoz, de ennyire felszabadult formanyelv nem volt jellemző a filmekre. Hasonlóan, de nem ekkora mértékben határátlépő A Sólyom és a Tél katonája is, ahol két eddig kisebb figyelmet kapó oldalági hőst eresztenek össze az Amerika Kapitány szellemiségben. A sorozat sokszor felhívja a figyelmet a szuperhősmítosz konstruáltságára, de olyan társadalmi kérdéseket is feszeget, mint a Black Lives Matter. Ezek a szériák ráadásul komoly anyagi és szakmai háttérrel megközelítik a filmek minőségét, ami korábban, például A S.H.I.E.L.D. ügynökeire nem volt jellemző.
A Loki a negyedik fázis mezsgyéjét járja minden tekintetben. Az első epizód jól kidolgozott sokhelyszínes kavalkád, de ugyanakkor elég bátor ahhoz, hogy ne csak múló öröm legyen. Lokira dobni a hivatali bürokrácia béklyóit zseniális ötlet volt, ami a komikum mellett a mélyebb tartalomnak is teret enged. Kafka nem csak felületesen jelenik meg a Lokiban, hanem az egzisztenciális tartalom szintjén is. Azért nem kell befogadhatatlan mélységekre számítani, de ennek a Lokinak meg kell küzdenie saját fel nem dolgozott traumáival és meg kell értenie azt a motivációt, ami őt a Marvel bukott angyalává tette.
Tom Hiddleston pedig magabiztosan manőverez az önfeledt magasságok és az érzelmi mélységek között.
Loki talán Robert Downey Jr. Tony Starkja után a legkarakteresebb Marvel személyiség, amiben az angol színésznek legalább akkora szerepe volt, mint a figurát megalkotó íróknak. Loki igazi határátlépő szereplő, hol Thor ellen, hol annak oldalán harcol. Asgardi isten, de onnan is kilóg származása miatt, ráadásul olyan ambivalens érzelmek kavarognak benne, mint semelyik másik képregényből érkező hősnek. Hiddleston remekül keverte a neki osztott lapokat, és ikonikussá tette Loki cinkos mosolyát. Ebből a mosolyból pedig ebben a sorozatban sem lesz hiány. A hatrészes széria Loki emberi oldalára helyezi a hangsúlyt, ahogy az antihős szembesül önmaga hibáival. Az első rész tanúsága szerint pedig Hiddleston képes megugrani az akadályt, ahogy a múltjával (és jövőjével?) küzdő képregényszereplőt megformálja.
A Loki valódi tabudöntögető sorozatnak ígérkezik, ami jócskán kitolja a Marvel filmes univerzumának határait térben és időben egyaránt. A már bejáratott és jól működő hős mellett elmés csavar is adott, hogy olyat lássuk, amit eddig nem igazán. Az első rész mindenképpen ennek a lenyomata, ahogy az istenből egyszerű embert csinál a végtelen hivatali világ. Az új típusú világképet pedig igazi szellemmel töltött új szereplők népesítik be, akik magukon viselik a Marvel jegyeit, de egyszerre távolodnak el attól, mégis megvan bennük „az, amit sok kultúrában léleknek neveznek”.