Sorozat

Olaj és víz – Arcane

Ha valaki azt mondta volna, hogy az év végének talán legnagyobb streaming-bombája egy animációs videójáték-adaptáció lesz, bolondnak nézte volna mindenki. Márpedig a Netflix semmiből jövő, de hatalmasat szóló szériája, az Arcane számos nagyobb hype-ot kapott riválisát utasította maga mögé. Fantasztikus, stílusos látványvilágának és komplex cselekményének köszönhetően lesöpri az elmúlt harminc év negatív élményeit és új alapokra teszi azt, hogy mit értünk videójáték-adaptáció alatt.

Márpedig ez azért is nagy szó, mert ennél elátkozottabb zsáner talán nem is létezik a modern filmgyártásban. Gyakorlatilag egy kézen meg lehet számolni azokat a videójáték-adaptációkat, amik nemcsak tiszteletteljesen, hitelesen dolgozták fel az alapanyagot, de önálló filmként is értékelhetőek voltak. Ráadásul az Arcane még azzal a hendikeppel indult, hogy nem egy erősen történetalapú játékon alapszik, hanem a League of Legends nevű, alapvetően online csapatmunkára építő stratégiai játékra. Aminek nincsenek erős háttérsztorijai, azonnal felismerhető karakterei, ikonikus helyszínei, gondolatébresztő témái; első látásra csak egy tucatfantasy, amiben különböző lények ütik-vágják egymást. Viszont pokoli népszerű, milliók játszanak vele, profi versenyeket rendeznek és dollármilliókat hozott a fejlesztőcsapatnak, a Riot Games-nek. Annyit, amiből simán megtehetik, hogy csinálnak hozzá egy animációs sorozatot.

Ezt a felvezetést azért tartom szükségesnek, hogy a kedves olvasó megértse, mennyire abszurd, hogy ez a sorozat sokkal több, mint egy jól meganimált reklám egy videójátéknak.

Papíron működnie se szabad az Arcane-nek, egy teljesen fantáziátlan, sablonos, összecsapott középszerű valaminek kéne lennie, ami csak a legelvakultabb rajongóknak okoz pár kellemes percet, de a többség hamar elfelejti. A Riot Games és a sorozat megalkotásáért felelős francia animációs cég, a Fortiche gyakorlatilag tizenkilencre húztak lapot. De a végeredmény egy lélegzetelállító képi világgal felvértezett, kiválóan megírt és teljesen eredetinek ható felnőtt fantasy lett, ami teljes joggal építhet magának egy olyan masszív rajongótábort, amit anno a Trónok harca egy évtizeddel korábban. Olyan emberekből, akik soha egy percet se játszottak az alapjátékkal.

Az Arcane középpontjában két város évszázados konfliktusa áll: Piltover a technológiai fejlődés, a jólét és arisztokrácia fellegvára, amit vastörvények tartanak egyben. A közvetlen szomszédságában lévő „Alsóváros”, Zaun a kitaszítottak, a szegények és elnyomottak menedéke, ami ki van szolgáltatva Piltover katonaságának, gazdasági erejének, hatalmának. A két város ellentéte véres háborúhoz is vezetett, a törékeny békét az egykori lázadóvezér Vander próbálja fenntartani egyre nagyobb nyomás alatt. Mostohalányai Vi és Powder, csak egyek a szüleiket vesztett háborús árvák közül, akik tolvajlásból élnek és az utcai harc életük mindennapos része. Viszont egyik rablásuk után olyan kincsre teszik rá a kezüket, ami örökre megváltoztatja a két testvér sorsát.

A kéken csillogó kristály ugyanis nem ékszer, hanem mágikus hatalom hordozója. Olyan hatalomé, ami könnyen megboríthatja a két város közötti törékeny egyensúlyt. Olyan erő, amit egyesek jóra akarnak használni, mint Jayce Talis a fiatal tudós. Akit előbb a hatalmasok minden eszközzel akadályoznak, majd kutatási áttörései után a politika színterén találja magát, ahol nem tudja kiben bízhat. Mások viszont saját céljaikra fordítanák, mint Silco, az Alsóváros bűncézárja, akinek sötét üzelmei mögött nagy tervek lapulnak. Tervek, amiért hajlandó bárkit eltaposni. A két városban élők; politikusok, harcosok, rendfenntartók és törtetők mind egy hatalmi játszma résztvevőivé válnak, ahol a döntések ezrek életét határozhatják meg. Ebben a pattanásig feszült helyzetben elég egyetlen golyó ahhoz, hogy elszabaduljon a pokol.

Hazugság lenne azt mondani, hogy az Arcane-ben a vizualitás szinte másodlagos helyet képvisel, mert a nézőközönséget ez fogja berántani a világába.

A Pókember: Irány a pókverzum! óta nem láttam olyan animációs filmet/sorozatot, aminek ennyire markáns, egyedi, kreatív megjelenése lenne. Legyen szó a két város teljesen más hangulatot árasztó helyszíneinek megjelenéséről, a szereplők arcmimikájáról, az akciójelenek felépítéséről, minden pillanata lélegzetelállítóan részletgazdag, színpompás, tele jobbnál jobb vizuális ötletekkel. A kétdimenziós kézi rajzolás és a háromdimenziós rétegek tökéletes fúziója, amiben a háttérfestmények és a számítógépes mozgás nem ütik egymást. Ráadásul a két rendező Pascal Charrue és Arnaud Delord nemcsak az animáció végtelen határait használják ki, de sokszor az élőszereplős filmekre jellemző beállításokat, dinamikus kameramozgást is átemelik. Amitől csak még plasztikusabb, „moziszerűbb” lesz az összkép.

De mindez csak üres látványorgia lenne belső tartalom nélkül, és az Arcane legfőbb erénye pontosan az a kiváló ritmusérzékkel adagolt egyensúly, amit a világépítés, a konspirációkkal és drámai csavarokkal teli cselekmény és a karakterek személyes, lelki küzdelmei között meg kell megteremtenie. Minden téren olyan erős végeredménnyel, ami simán felveszi a versenyt a mostani élőszereplős „Peak TV” korszak képviselőivel (és néhány aspektusban még le is piálja őket). Piltover és az Alsóváros hierarchiájának, rendszerének működését, társadalmi összetételét nem hosszas, száraz monológokban vagy narrációkban kapjuk meg, hanem a főszereplők szemszögén át. A fantasztikum és a steampunk közeg ellenére végig ott villognak az osztálykülönbségek, az elnyomás és a kizsákmányolás általi évtizedes elfojtott sérelmek. Amik még a pillanatnyi szövetség ellenére is éket vernek a két teljesen más közegből jövő karakterek közé. Mint az olaj és a víz, amik természetből fakadóan taszítják egymást.

Szinte szédítő belegondolni, mennyi tartalmat sikerült alig kilenc epizódba belesűríteni az alkotóknak.

Mindezt úgy, hogy egyszer sem érződik összecsapottnak, kapkodónak. A szemünk előtt válik két testvér drámai küzdelme, egy összeesküvésekkel, árulásokkal, politikai intrikákkal tarkított szövevényes thrillerré, aminek minden szereplője versenyt fut az idővel és egymással. Miközben a háború fenyegető réme lebeg a fejük fölött. Sorra kapjuk a kiválóan megírt karaktereket, akiknek cselekedetit fájdalmasan emberi gyarlóságok vagy tragikus hibák motiválják. Legyen az Jayce tudóstársa Viktor, aki rokkantságára és halálos betegségére keresi a gyógyírt, Marcus a korrupt seriff, vagy Piltover szenátusának vezetője Mel Medarda, aki saját kitaszított családi örökségétől nem tud szabadulni.

Ők viszont még csak a mellékkarakterek, az Arcane legfontosabb karakterdinamikája a két árva testvérlány Vi és Powder kapcsolata, amiben többszörös traumák és borzalmas hibák okoznak visszafordíthatatlan károkat. A magára maradó Powder az évek során vérszomjas, súlyos elmezavarokkal küzdő gyilkossá, „Jinxszé” válik, az Alsóvárost megkaparintó Silko jobbkezévé. Egy olyan emberé, aki szintén kiemelkedik az elmúlt évek sorozatinainak antagonistái közül; egy könyörtelen, jéghideg, de pragmatikus szemétláda. Akinek már nincs türelme az idealizmusra, nála a cél szentesíti az eszközt. Amiért simán hajlandó az utcákat emberfeletti erőt kölcsönző drogokkal elárasztani, aki vele szembeszáll, arra ráuszítja azt a lányt, akiből szörnyeteget csinált. Vi minden cselekedet egyszerre hajtja az Alsóváros megvédése a háborútól és saját, perzselő bűntudata, testvére sorsa miatt. Powder/Jinx testi-lelki átalakulása a sorozat talán leghátborzongatóbb eleme, ahogy az animáció, mint médium minden vizuális elemével tudja érzékeltetni azt a mentális összeomlást, amit a háború, a szerettek elvesztése és az önsanyargatás elő tud idézni.

Az Arcane egészére elmondható a nézői intelligenciát tisztelő mentalitás, amit nem sokszor lehet látni animációs sorozatban.

Úgy képes felnőtteknek szóló témákat felvetni és kezelni, hogy közben egy percig se érződik erőltetettnek. Legyen szó az erőszakról, szexualitásról, vagy minden egyéb „nem gyerekeknek” eleméről, az organikusan és tudatosan a világ részét képezi. Vagy az emberi létnek azon oldalát, ami odakint van, létezik, és nem lehet takargatni, ahogyan azt a piltoveri elit tenné az alsóvárosiakkal. Minél jobban próbálod eltemetni a mocskot, a korrupciót, a mások szenvedését, annál jobban felgyülemlik és csak a megfelelő idő és ember kell hozzá, hogy a szikrát begyújtsa. A szikrát, amiből jön a mindent elsöprő tisztítótűz.

Az emberi pozitívumok és negatívumok jin-jang váltakozását mutatja be az Arcane: amikor a veszteség valakiben empátiát szül, másban élethosszig tartó gyűlöletet. A tudomány, ami jobbá teheti egy egész társadalom életét, rossz kezekben viszont a pusztítás és a háború eszköze lesz. Amikor vérverejtékkel, áldozatokkal közös nevezőre lehet jutni, hogy aztán ez a törékeny egyensúlyt a legkisebb dolog is felborítsa. Másoknak megadni az esélyt, ha már neked nem sikerült. Grandiózus, festői képek, erős és elgondolkodtató forgatókönyv remek szinkronszínészek tolmácsolásában (Hailee Steinfeld és Ella Purnell párosa frenetikus), mindenki számára nyitott és érhető világábrázolás.

Habár a Netflix már berendelte a második évadot, az Arcane önmagában is teljesen kerek és élvezetes remekmű, az év egyik legjobb sorozata. Mindenki, aki a jövőben videójáték-adaptációt akar csinálni: tessék figyelni és tanulni!

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés