Az Apple TV sorozata a „koreai reneszánsz” legújabb darabja, melyben egy családon követjük végig a koreai történelem XX. századát. A Pachinko igazi régivágású melodráma, tragikus sorsokkal és heves érzelmekkel, de a sorok között valójában saját történelmünkhöz fűződő viszonyunkra kérdez rá. A kritika az első három epizód alapján készült.
Az elmúlt években a keleti filmek és sorozatok ázsiója látványosan megnőtt, újrarendezve a globális filmpiac erővonalait. Az ázsiai térségből különösen a dél-koreai alkotások emelkedtek ki, mozinézők és streaming-felhasználók millióit meggyőzve arról, hogy érdemes feliratot olvasni. A történelmi fordulópontot a 2019-ben készült Élősködők hozta el, amely nem csak a nagy presztízsű Cannes-i filmfesztiválon, de az Oscar-gálán is hatalmast tarolt, bezsebelve a legjobb filmnek járó elismerést. A következő díjszezonban a Minari: A családom története garantálta, hogy a koreai film továbbra is a köztudatban maradjon, majd jött a Netflix gyártásában készült Nyerd meg az életed, amely a platform legnézettebb sorozata lett. A Pachinko az Apple TV oldalán folytatná ezt a nyerő szériát.
| Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben! |
Azonban alulbecsülnénk az amerikai filmipart, ha azt gondolnánk, hogy „elszenvedői” és nem katalizátorai e kialakult trendnek. Ugyanis az Apple TV már akkor megvette a koreai-amerikai író, Lee Min-Jin Pachinko című regényének adaptálási jogait, amikor az Élősködők még megjelenése előtt állt. A dél-koreai alkotógárdák mögött felsorakozó független gyártócégek és streaming-szolgáltatók ambíciója feltehetőleg az, hogy kitágítsák a lehetséges célközönség halmazát – mindazonáltal fenntartva a már meglévő közönség érdeklődését is. Utóbbi abban mutatkozik meg, hogy a dél-koreai filmek és sorozatok valójában a hosszú évtizedeken át érlelt hollywoodi történetmesélési mechanizmusokat veszik át, a műfajfilmek tipológiáival együtt.
A Soo Hugh írói névjegyét viselő Pachinko ehhez mérten melodrámai keretek közé illeszkedve meséli el történetét.
A végeredmény egy festői és nagyszerű színészi alakításokkal díszitett sorozat, amely a lehető legbiztonságosabb utakat választja ahhoz, hogy nemzeti traumákhoz kapcsolódó dilemmákat jelenítsen meg.
A Pachinko Sunja élettörténetébe sűríti bele a koreai társadalom 20. századát, amelynek szerves része volt Korea Japán Birodalom általi megszállása és gyarmatosítása. A sorozat alapvetően két idősíkba tereli a cselekményt, a múltban a fiatal Sunját (Kim Min-ha), míg a jelenben az idős Sunját (Youn Yuh-jung) és unokáját, Solomont (Jin Ha) követjük nyomon. Az erőszakos asszimiláció korában, az 1920-as években felnövő Sunja hatványozottan perifériára kerül – nemzeti identitása, rokkant édesapja, majd később egy nem várt terhesség miatt. A sorozat jelenében, 1989-ben, Sunja immár Osakában él. Fia meglehetősen tehetőssé nőtte ki magát egy pacsinko-játékbarlang tulajdonosoként. A címben is feltűntetett pacsinko viszont jellegzetesen japán játék (flipperhez hasonlít), a játék tömeges szeretetéből megélő működtetőire pedig negatív társadalmi megítélés hárul. A pejoratív zöngék elől az ifjú Solomon se menekül – hiába próbál Amerikában érvényesülni – hiszen nyugaton egy újabb, más típusú kirekesztettség várja.
A transzgenerációs traumák toposza egyre gyakrabban kerül terítékre napjainkban (magyar vonatkozásként Mundruczó Kornél Evolúciója juthat eszünkbe), de hogy miért éppen most, arra nehéz választ találni. Ami bizonyos, hogy a globalizációnak mindebben meghatározó szerepe lehet. A világgazdaság soha sem tapasztalt egységesítése, a fizikai és virtuális határok összemosódása elméletben a demokratikus ideák csúcsra játszatását jelentette, a gyakorlat azonban átrajzolta ezt a képet. Elvégre a globalizáció egyúttal arra is sarkalja az embert, hogy bizonyos mértékig hunyjon szemet történelme fölött, tegye félre a múltbéli konfliktusait és fogadja el az ezek nyomában kialakult komplex identitásokat. Ennek fényében
a Pachinko központi kérdése a nemzeti traumák utórengésében felnövő ember saját történelméhez való viszonyában rejlik.
A történelmi traumák – jelen esetben a japán-koreai konfliktus – elfelejtésével az új generáció ősei múltját venné semmibe, de az sem nyújt megoldást, ha a fiatalok a múlt béklyójába, előítéleteibe kapaszkodva élik jelenüket.
A sorozat érdeme, hogy múlt és jelen között cikázó cselekményvezetésén keresztül képes ábrázolni ezt a dilemmát, melynek révén empatizálhatunk úgy a gyanakvó, bizalmatlan idősebb generáció tagjaival, mint a fiatalabb generáció naiv tagjaival. Soo Hugh forgatókönyve egyértelműen az érzelmi csúcspontokra épít és a melodráma jegyeihez híven gyakran megoldhatatlan konfliktusokba zárja karaktereit – ilyen a betegség vagy osztálykülönbség motívuma. Különösen a múlt jeleneteire jellemző ez az eljárásmód, kár, hogy a klasszikus melodráma szigorú ellentétpárjai (elnyomó-elnyomott, ártó-ártatlan) hatásvadász giccsbe fordulnak át. Egészen hihetetlen, hogy
míg a sorozat jelen ideje kellően árnyalt és lemond a bináris világmagyarázatokról, addig a múltja már-már meseszerűen „egyszerű”, tele jó és rossz emberekkel.
A múlt képeslapszerű látványa, kicentizett beállításai – ugyan gyönyörűek – újfent ezt a meseszerűséget, rossz szájízű elemeltséget húzzák alá.
A Pachinko kompenzálásképp remek alakításokkal láncolja magához nézőjét. A tavalyi Minariért Oscar-díjat nyert Youn Yuh-jung ismét egy nagymama-figurával bizonyítja tehetségét. Sunja tragédiákkal sújtott karakterét pátosz nélkül, sebezhetőséggel és humorral formálja meg. Unokáját alakító Jin Ha érzékenyen jeleníti meg figurája rétegződő identitását, a japán-koreai-amerikai paramétereken mozgó nagyravágyó banki alkalmazottat. A múlt Sunjaját alakító Kim Min-hának nehezebb dolga volt a forgatókönyv gyengeségei miatt, többszörösen traumatizált karakterét nyers erővel és finom mimikával teszi élővé.
Noha a Pachinko a „koreai reneszánsz” leggyengébb láncszeme, Soo Hugh sorozata egy kulcsfontosságú jelenségre – a transzgenerációs traumára – hívja fel a figyelmet a koreai történelem tematizálása által. És azt a történelmet mutatja meg, amely nem tárgyalótermekben vagy hadszíntereken megy végbe, hanem otthonokban, családok életét felforgatva ölt testet – évtizedek múlva is hatást gyakorolva saját jelenünkre.
