Függőség, küzdelem és az élet értelmének keresése ritkán kerül ilyen őszinteséggel a képernyőre. Öt epizódnyi érzelmi zongorázás után Benedict Cumberbatch méltán büszke a Patrick Melrose-béli alakítására.
Nehéz megfelelő jelzőket találni egy olyan csodálatos és elmés nyelvezettel megjelenített adaptáció elemzéséhez, mint a Showtime gondozásában megjelent minisorozat. És míg a sorozat sem áll messze a mestermű fogalmától, nem szabad, sőt nem is lehet elfelejteni, hogy az adaptáció csak kivonata Edwart St. Aubyn öt kisregényének. Ez talán az egyetlen valódi hiányossága a sorozatnak: a kivonatosság. Mintha csak jelzésszerűen, a fontosabb dialógusokat és jeleneteket emelné ki egy összetett, időben oda-vissza ugráló történetben. Ezért magáról az adaptációról nem tudok és nem is akarok beszélni, mivel ebben az esetben elengedhetetlen, hogy teljesen önálló műként tekintsek a sorozatra, és hogy a skiccszerűséget nemes egyszerűséggel a szőnyeg alá söpörjem. Mert valóban lényegtelen a képernyőn látottak megértéséhez.
Az első rész drogos hullámvasútja után a felnőtt arrogáns, szarkasztikus, szinte utálni való Patrick életének fonákját, gyerekkora legzaklatottabb időszakának néhány jelenetét kapjuk a második részben, hogy ezek után újra visszatérjen a drogról és alkoholról leszokni próbáló felnőtt életébe. Majd végigkövethetjük, hogyan próbálja összerakni élete darabjait úgy, hogy hasznos részévé váljon a társadalomnak. Mindeközben totál plánban láthatjuk a szenvedéseit a gyűlölet és őrület minden elképzelhető skáláján, ahogy a felső tízezerbe tartozó, az okos iróniával, könnyű nyelvvel bánó ember is ugyanolyan mélyre süllyed, mint a Trainspotting lecsúszott, mocsokban élő fiatal Rentonja. Ha az első részben megtanultuk Patricket rendesen gyűlölve szeretni, a következő epizódokban megtanulunk vele együtt érezni. Sajnáljuk őt, de érezzük azt a viszkető nyugtalanságot és haragot amiatt, ami ilyenné tette őt.
Igen, azt hiszem a sorozat leginkább azt erősítette meg bennem, hogy nem érdemes elsőre ítélni. Nemcsak Patrickkel, hanem a erőszakos, kegyetlenül briliáns apjával, David Melrose-zal (Hugo Weaving), és szerencsétlen, gyermeki anyjával Eleanorral (Jennifer Jason Leigh) kapcsolatban is, ha nem is együttérzést, de egyfajta megértést ébreszt. Ebben az segít leginkább, hogy erőszakos eseményekről csak másodkézből hallunk. Sokkal több a csend, és az azt fűszerező rettegés a sorozatban. Bár a verbális abúzió jelen van, azt csodálatos angol iróniába burkolva kapjuk meg, de ez az egész sorozatra igaz.
A nyelvi furfang mellé csodálatos zenei hátteret alkotott a kísérleti modern klasszikus zene évtizedes sztárja, Hauschka. A retróklasszikusokat érzelmes hegedűvonásokkal teli dallamok váltják, és ezek tökéletesen illeszkednek a vizuális orgiához. Nem kétlem, hogy ha még divatos lenne a Tumblr blogolás, most felrobbanna a sorozatból kivágott, tökéletesen megkomponált képekkel. A harsány színek, az arisztokrácia eleganciája, a barokkos falikárpitok, és a dél-franciaországi vadregényes táj együttese tökéletes kontrasztban van a kórházak, terápiás termek málladozó puritánságával.
Még mindig nehéz szavakat találni arra, hogy miért is érdemes megnézni, majd újra megnézni a Patrick Melrose sorozatot.
Ahogyan egy kép többet mond minden szónál, az öt epizód is többet mond minden kritikánál.
