Sorozat

Borostyánba zárt kiskamasz szenvedéseink – PEN15

A PEN15 sokkal többet rejt magában, mint amire a szójátékon alapuló cím és a hajmeresztő koncepció engedne következtetni: az elmúlt évek egyik legviccesebb sorozatát, a Freaks and Geeks érzelmileg őszinte kamaszábrázolásának méltó örökösét, és két fantasztikus komikusi alakítást. Most hogy a sorozat lezárult a 25. résszel, elmondjuk, miért kezdjétek el azonnal.


Hirdetés

A Pen15 premisszája annyira abszurd, hogy nehéz nem leragadni nála. Olyan, mint egy elvetélt SNL-szkeccs. 2000-ben játszódik, két kívülálló 13 éves lányról, Mayáról és Annáról szól, akik sülve-főve együtt vannak, soha nem hagyják egymást cserben, és vállvetve néznek szembe a kamaszkor kihívásaival. Ezt a két 13 éves lányt a sorozat alkotói, Maya Erskine és Anna Konkle alakítják, akik történetesen mindketten 31 évesek voltak az első évad idején; az osztálytársaikat, testvéreiket, a többi gyereket és tinédzsert tényleges gyerekek és tinédzserek játsszák.

Az utolsó évadjával (hivatalosan a második évad COVID-karantén miatt hosszabb szünet után leforgatott második felével) idén decemberben leköszönt, Hulu-n sugárzott sorozat zsenialitása ott kezdődik, hogy az alkotók nem ezt az alapötletet használják elsődleges poénforrásként. Sőt szinte egyetlen poén sincs arra kihegyezve, hogy nézd, milyen vicces, ahogyan két harmincas nő tizenéveseket játszik. Nincs kikacsintás, a néző oldalba bökése, életkorból fakadó karikírozás.

A sorozat készpénznek veszi, hogy mi most két tizenhárom éves lányt látunk, és bármennyire szokatlannak, megszokhatatlannak tűnik a legelején, az első néhány rész után már fel se tűnik.

A premissza ugyanis pont a sorozat alapvetését domborítja ki: jelesül, hogy egyrészt 13 évesen mind milyen elképesztően felnőttnek képzeljük már magunkat, másrészt hogy 31 évesen pontosan olyan elveszettnek érezzük magunkat az életben, mint 13 évesen tettük. Attól még, hogy leéltünk harminc-plusz évet, időnként ugyanolyan kényelmetlenül feszengünk a bőrünkben, a tükörbe nézve, a testünkre gondolva, mint a kamaszodás hormonális változásai alatt – és megkergülni is meg tudunk, még ha már több eszközünk is van ennek elleplezésére.

A három alkotó – Erskine és Konkle mellett Sam Zvibleman vezette a sorozatot társíróként és főrendezőként, de az utolsó nyolc rész elkészítésében már nem vett részt – a Freaks and Geeks szellemiségét követve a radikális érzelmi őszinteség hívei, és a PEN15-t sem szitkomnak vagy dramedynek nevezik, hanem „traumedy”-nek.

Nagyrészt önéletrajzi történetekből merítve, saját legcikibb emlékeiket vagy legfájdalmasabb kamaszkori traumáikat dolgozták bele a félórás epizódokba,

és ugyan Erskine és Konkle nem gyerekkorukban ismerték meg egymást, hanem egyetemistaként egy amszterdami kísérleti színházban, azóta elválaszthatatlanok. A Broad City sikerén felbuzdulva környékezték meg őket az új női párost kereső tévés fejesek, ekkor alakult át eredeti, a Kimmy Schmidt miatt elvetett ötletük – szökött szektatagok tizenévesnek álcázzák magukat – a PEN15 koncepciójává.

Jól tették, hogy hátrahagyták az iróniát – nem lett kevésbé vicces a sorozat, a PEN15 szinte mindegyik részében akad legalább egy jelenet, ami kontrollálatlan sírva röhögést válthat ki. Komoly szerepet játszik ebben, hogy Erskine és Konkle mindketten szenzációs komikusok, akik otthonosan mozognak a jellem- és a helyzetkomikumban, a fizikai humorban, mindig pontosan érzik, mikor (mennyire) túlozzanak.

Testtartásukban, hanghordozásukban, indokolatlan táncmozdulataikban és motyorászásaikban vagy elviselhetetlen hisztijeikben is tökéletesen hozzák a kora tizenéves feszengést, amire aztán a sminkes és jelmezes részlegnek már szinte alig kell csak rásegíteni a borzasztó bilifrizurával vagy a fogszabályzóval. Erskine az elborultabb komikus, aki nem egyszer élőszereplős Bolondos dallamok-figurává változik át – az első évados dobszólója után percekig nem tudtam funkcionálni –, Konkle földhözragadtabb jelenléttel ellensúlyoz, hogy ne billenjen ki a sorozat a tengelyéről.

A 2000-es évek elejére leszúrt időpont rengeteg lehetőséget ad a kínosan nosztalgikus poénokra, amire persze különösen érzékenyek és fogékonyak lesznek az ezredforduló körül kamaszodottak.

Valamire egész biztosan rezonálni fogunk, van, aki a Spice Girls-klip tánckoreográfiájának betanulására, mások az AOL Messenger-üzenetváltásokra, megint más a Vad vágyak VHS-kazettájának paradigmaváltó megtekintésére. De a generációnkon innen és túl is találni bőven ismerős vagy önmagában is humoros cselekményszálat a túl felnőttesre vett iskolai színielőadástól a már az Eighth Grade-ben is híven megörökített medencés kerti partik horrorisztikus tapasztalataiig.

Van azonban még egy előnye annak, hogy a két főszereplőt nem gyerekszínészek alakítják: Erskine és Konkle tabunak tekintett témákat is feldolgozhatott merészebb megvalósításban, mintha figyelembe kellett volna venniük, mit játszhat el egy tényleges tizenegynéhány éves. A sorozat első felében az ilyesmi – például az éledező szexualitás – még főként a kínos humor puskaporául szolgált, Maya így fedezhette fel az első évad instant ikonikus montázsában az önkielégítés számos formáját. Ám a gyerekkori alaptraumák vagy konfliktusok erős drámai szálaknak is megalapoztak:

Maya esetében a testével való ellentmondásos viszonya, illetve japán-amerikai kettős identitásából fakadó belső és külső konfliktusai vonulnak végig a sorozaton, Anna pedig szülei felbomlóban lévő házasságával kénytelen megbirkózni.

Az utolsó hét részre a vígjáték és a dráma aránya érzékelhetően elmozdul valamelyest az utóbbi felé, vagyis inkább az alkotók nem riadnak vissza attól, hogy elvigyék a falig azt, aminek megalapoztak. Konkle és Erskine mindketten rendeztek is egy-egy epizódot; utóbbi a Yuki című részben Maya anyukája felé fordítja a reflektorfényt egy varázslatosan érzékeny epizódban, akit amúgy a való életbeli édesanyja játszik. A zárórész pedig valóban meghökkentően kompromisszummentes és bátor, melynek fényében érthető, miért emlegették inspirációként az alkotók Todd Solondz nevét. (Spoilerek nélkül: aki akart ugrani a bőréből az Eighth Grade-beli, autó hátsó ülésén játszó jelenet alatt, itt konkrétan ki is fog.)

De a lényeg nem a sokkolás, még csak nem is a rekeszizom ingerlése – a lényeg az a barátság, az a végtelenül mély, nem súrlódásoktól mentes, de végső soron széttörhetetlen érzelmi kapocs, ami összeköti Mayát és Annát. Lehet rájuk irigykedni, ábrándozni valami hasonlóról, felhívni gyorsan a saját Annánkat vagy Mayánkat, vagy egyszerűen csak megbecsülni, hogy ez a két imádnivalóan fura lány most már mindig itt marad nekünk ebben a borostyánba zárt hetedik osztályban. Meg ők is egymásnak.

Huszár András

Huszár András az ELTE BTK-n végzett magyar nyelv és irodalom szakon, műfordítóként dolgozik, 2015 óta ír filmes cikkeket. Specializációja nincs, de ha van egy filmben táncjelenet, az már biztosan előnnyel indul.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

0
Kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is, szólj hozzá!x
()
x