Új sorozatok első részeit teszteltük: A The Last O.G. tizenöt év után szabadult főszereplője a megváltozott világra kénytelen rácsodálkozni, a Kiss Me First problémás fiataljai pedig épp a valóság elől menekülnek…
The Last O.G.
Bő két évtizednyi jelenlét a Saturday Night Live-ban, egy kiváló mellékszerep Tina Fey közkedvelt sorozatában (A stúdió), két Emmy-jelölés és egy autóbaleset utáni hosszú lábadozást követően Tracy Morgan végre saját show-t kapott. A lehetőséget a friss Oscar-díjas Jordan Peele (Tűnj el!) és a Kib*zgatóhelyettesek egyik alkotója, John Carcieri adta egy sorozattal az újrakezdésről, a második esélyekről és az örök kérdésről: régen tényleg minden jobb volt?
Tray (Tracy Morgan), ahogy a cím is jelzi, egy igazi „originál gengszter” a kilencvenes évek végéről. Barátnője (Tiffany Haddish) persze jobb embert akar belőle faragni, de Tray képtelen elszakadni a sefteléstől és a piti drogkereskedéstől, ami végül a vesztét okozza. Egy rendőri razzia után a férfi tizenöt évet kap, és miután kiszabadul, egy teljesen megváltozott Brooklyn fogadja: a tesók helyet a sarkon már hipszterek álldogálnak, a crack helyett pedig a gluténmentes fagyi a menő, és régi szerelme is egy fehér fickóval él együtt, aki öltönyt hord.
Mintha a hét csapással kellene egyetlen délután alatt szembenéznie, Tray szomorúan konstatálja, hogy ő maradt az utolsó „originál” (az O.G. kifejezés manapság már inkább az „original” rövidítése, a „gengszter” kikopott mögüle), a világmegváltó terveivel pedig Dunát lehet rekeszteni. Pedig ő csak jót akart, átadni a tapasztalatait a fiataloknak, hogy ne kerüljenek az ő helyzetébe. Így viszont másban kell megtalálnia a második esélyt, s közben hozzá kell szoknia ehhez a számára furcsa új világhoz.
A témából adódóan van némi keserű felhang, de ez csak abban nyilvánul meg, hogy a sok-sok verbális és a csekélyebb számú szituációra épülő humor kap egy komolyabb alapot, amelyet Morgan és Haddish tesz igazán élővé, és nem utolsósorban a világ ezen felén is abszolút érthetővé és befogadhatóvá. És innen nézve ez a legfontosabb, hogy a The Last O.G. pont ugyanannyira egy szubkultúrára épülő komédia, mint amennyire általános, univerzális kérdésekre épülő vígjáték.
Verdikt: Remek, szórakoztató kezdés, két tényleg eleven alakítással. Később még akár valami nagyobb is kinőhet a The Last O.G.-ből.
Kiss Me First
Az angol Skins kétségtelenül az egyik legprovokatívabb és legeredetibb, és nem utolsósorban az egyik legjobb sorozat tizenévesekről. Így ha az ember meghallja, hogy a széria alkotói új, ugyancsak fiatalokról szóló alkotással rukkolnak elő, az elvárások máris magasabbra kúsznak, hogy aztán az első rész megtekintése után rögtön lenyugodhassanak a kedélyek. A Kiss Me First habár (még) nincs egy súlycsoportban a „nagy előddel”, a pilotja mégis meglep, megpörget, majd jól a földbe döngöl.
Az epizód egy temetési szertartással nyit, Leila (Tallulah Haddon – Tabu) búcsúzik az édesanyjától. A lány egyedül marad a világban, látszólag rokonok és barátok nélkül. Egyetlen kiútja ebből az egyhangú szürkeségből egy online játék, az Azana, ahol avatarja bőrébe bújva kapja meg azt a virtuális boldogságot, amit a valóság nem tud megadni. Ez a nap azonban más, mert Leila követni kezdi az őt figyelő játékostársát. Egy titokzatos zug tárul fel előtte, egy képzeletbeli világba rejtett másik világ, ahol egy Adrian (Matthew Beard – Kódjátszma) nevű avatar vezetésével gyűlhetnek össze a meghívottak, akikben egy a közös: mindenkinek valami baja van.
A valóságot hagyományos, élőszereplős filmként, az Azanában játszódó részeket 3D-animációval jeleníti meg a sorozat. Így vizuálisan éles az ellentét, a két világ mégis összeforr, hisz ugyanazok a szereplők keresik benne a válaszokat ugyanazokra a kérdésekre. Hatnak egymásra, az egyik boldogtalansága beszűrődik a másikba, amannak szabadsága pedig még ha néha csak remény szintjén is, de jelen van az ellenkezőben.
Sok tanulmány és kimutatás bizonygatta már, hogy az ilyen játékok mennyire károsak a társas érintkezésre, hogy mindez csak még nagyobb elidegenedéshez vezet. Ez bizonyos esetben igaz, hisz itt is van olyan, aki csak menekülni akar. Van azonban olyan, akinek menekülnie kell, akinek nem kár, ha elidegenedik az igazi környezetétől, ahol csak agresszió és feszültség van. Van olyan is, akinek ez csak egy első lépés, hogy a másodikat már a valóságban tegye meg. És ott van Leila, aki látszólag kilóg a sorból, de ahogy Adrian fogalmaz, ők tudják az ő titkát is.
A néző még nem, de nem ez lesz az, ami miatt bárki várná majd a folytatást. Habár a misztikum jó, a már önmagában is különleges, az átlagba nehezen beilleszthető sorozatot a hétköznapibb problémafelvetések és az érdekes, könnyen azonosulható karakterek teszik igazán izgalmassá, no meg a nagy kérdés: mi a valóság és mihez kezdjünk vele? A válasz néha megdöbbentő, néha megrázó, néha pedig igencsak képlékeny. De ez adja a Kiss Me First sava-borsát, hogy sokféleségében mutat meg valamit, s teszi azt nagyon emberi módon – mert a virtuális valóság is velünk kezdődik.
Verdikt: Rendhagyóságában is hétköznapi sorozat, az év egyik legszuggesztívebb újonca. Kár lenne kihagyni…
