Sorozat

Ugyanaz a nóta, csak más hangszerrel – Pistol

A zeneipar legcsúcsára való feljutásról majd az onnan való zuhanórepülésről szóló drámák is már abban a pozícióban vannak, mint sok másik műfaj. Vagyis nem elég csak felmondani a történelmet, csavarni kell a dolgokon. Kell egy bátrabb szemszög, kísérletezőbb megközelítés, ami megindokolja a létezést. Jelen esetben az a kérdés, érdekes lehet-e még újra elmesélni a Sex Pistols történetét. Danny Boyle új miniszériája, a Pistol erre keresi a választ.

Válassz egy híres zenészt/együttest, akiknek meghatározó szerepe volt a popkultúrában, a történetben lehetőleg legyenek kötelező konfliktusok, szétválások, esetleges tragédiák, a főszerepekre jó érékkel válogasd meg a színészeket (ha csak hasonlítanak, akkor method módszerrel nyúzd őket addig, amig végképp nem azonosulnak a szereppel) és voálá! Máris megkaptad az elmúlt harminc-negyven év kritikailag agyondicsért, nagy esélyes Oscar-díjas filmjeinek jó részét. Persze ebben a műfajban is születtek mai napig nézhető, kiváló alkotások, amik közül mindenkinek megvan a személyes kedvence, de tény hogy egy idő után már tényleg egy kiismerhető struktúrára épültek. Ismeretlen underdogból szupersztár, aki a hírnévvel és saját démonival is megküzd, vagy felülkerekedik, vagy elbukik. Ahogy egyes mozibubusok mondják, a 2007-es A lankadatlan: A Dewey Cox-sztori óta (ami ezen filmek nyílt paródiája) már nem lehet szimpla zenei biopic-eket csinálni.

Persze van, amikor a recept még mindig működik (lásd az agyonszidott, de dollár százmilliókat és Oscar-díjat is hozó Bohém rapszódia), és vannak, akik tényleg a kreatív életútábrázolást választják (Rocketman). Könnyen el lehet képzelni, hogy Danny Boyle a második utat választja, hiszen az angol kultrendező csaknem egész karrierében a kívülállók, a társadalom peremén egyensúlyozók, a „freak”-ek sztorijait dolgozta fel a maga lehengerlő, dinamikus stílusával. És nehezen lehet elképzelni ikonikusabb kívülállókat a punk rock leghírhedtebb képviselőinél, a Sex Pistols-nál, akik alig pár éves létezésük alatt felforgattak egy egész országot. Sajnos a Pistol annyira sótlan feldolgozása a témának, hogy a megnézése után még azt is megkérdőjelezi az ember, hogy egyáltalán van-e értelme róluk beszélni.

A 70-es évek ködös Angliája: a háború utáni generáció belekényelmesedett a középosztálybeli jólétbe, a biztonságba, a rádióból popzene szól, a rockot a húszperces számokat adó progresszív zenekarok képviselik. Az ország másik fele a lecsúszott munkásosztály, a konformista társadalom és iskolarendszer által kiszorított fiatalok, akik szegények, piszkosak és piszkosul dühösek.

Ilyenkor elég jó helyen lenni, jó időben, hogy ez a düh lángra lobbanjon, hogy valakik az élére álljanak és mindenkinek az arcába üvölthessék, hogy mi nem leszünk olyanok, mint ti.

Ezt a lehetőséget ragadta meg négy szakadt londoni fiatal, akiket a sors véletlenjei egymás mellé sodort, utálták a világot, magukat és egymást is, de volt közös céljuk. Egy bandában lenni, ami hangosabb, vadabb, szókimondóbb mindenkinél. Steve Jones (Toby Wallace), a Bowie-fanatikus árvagyerek, aki analfabéta volt és hallásból tanult ritmus gitározni. Paul Cook (Jacob Slater), a rendes dobosgyerek, aki csak egyszerűen nem akadt betagozódni. John Lyndon alias Johnny Rotten (Anson Boon), a szakadt utcagyerek, a robbanékony „énekes”, és örök cimborája Sid Vicious (Louis Patridge), a balhés basszusgitárosok védőszentje.

Ez a négyesfogat, akiket az underground szcéna további képviselői próbáltak terelgetni, mentorálni vagy csak szimplán megakadályozni, hogy az első vitán után szétrobbanjanak: Vivienne Westwood, Malcolm McLaren, Pamela Rooke de még Billy Idol is feltűnik a széria során.

A Pistol talán legnagyobb érdeme, hogy Boyle tényleg megtett mindent azért, hogy a 70-es évek Angliájának mocskosabb oldala és annak zenei képviselői kellően autentikusan jelenjenek meg.

Lerobbant helyszínek, cigifüstös klubbok, 16mm-es és digitális képek keveredése (utóbbiról nem tudom eldönteni, hogy Anthony Dod Mantle szándékosan exponálta túl őket), más előadókról és történelmi eseményekről készült felvételek géppuskaszerű pergése a dialógusok és monológok alatt. Boyle tényleg mindent megtesz, hogy kellően stílusossá, pergővé és vizuálisan intenzív élménnyé tegye mind a hat részt, és néhány jelenetben meg is érezzük azt a féktelen energiát, amit a Pistols zenéje váltott ki.

De sajnos a stílusos rendezés, a jó zenék, meg az eltalált 70-es évek hangulat csak ideig-óráig tudja foltozni Craig Pearce forgatókönyvét, ami a lehető legsablonosabb és legdidaktikusabb módon követi végig a banda életútját a kezdetektől, az egyes számú közellenségen át egészen a törvényszerű felbomlásig. Tapasztalt néző már az első rész után látja mire fog a maradék öt kifutni, telis-tele olyan párbeszédekkel és dramaturgiai megoldásokkal, amik az ember könyökén jönnek ki: próba közbeni összeveszés, kibékülés, hirtelen inspiráció, barátnők stb. Ráadásul sokszor még az arányok is el vannak tévesztve, egy egész epizód van szentelve Steve Jones és Chrissie Hynde viszonyának, meg a „Bodies” című szám születésének, de utána meg már nagy időrendi bakugrásokat csinálunk, csak hogy beleférjünk a hat részbe.

Nem akarom rosszabbnak beállítani a Pistol­-t, mint amilyen.

Igényesen megcsinált, de teljesen kiszámítható középszer, amit a laikusabbak vagy a zenék történelmét kevésbé ismerők még akár élvezhetnek is. De tökéletesen emblematikus példája az egészestés filmből mesterségesen kidagasztott miniszériáknak, amik nem tudnak mit kezdeni az extra játékidővel. Tehetséges stábját és elismert rendezőjét elpazarolja egy teljesen jellegtelenül felmondott Wikipédia-cikkre és akkora csobbanást se fog hagyni a mai idők kontenttengerében, mint egy valódi vízbe dobott kődarab.

Talán most is kéne egy forradalom, egy médiaforradalom, ami után azt érezné az ember, hogy nagyobb súlya van annak, hogy a zenetörténelem felforgatóiról elkészült egy megemlékezés. Vagy csak mind süllyedünk az elrohadásba, ahogyan a Sex Pistols is megénekelte.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!