Sorozat

Pletykára sem érdemes – Gossip Girl 

Még nincs tíz éve, hogy véget ért a 21. század egyik legnépszerűbb tinisorozata, de máris reboot készült a Gossip Girl – A pletykafészekhez. Az új szériát nem lehet ötlettelen koppintással vádolni, de ennél az alapanyagnál nem igazán működőképes a felvilágosult újragondolás. A kritika az első epizód alapján íródott.

Ezen a ponton már tényleg felesleges feltenni a minek?”, ki kérte?”, miért nem lehet eredeti ötlettel előállni?” kérdéseket egy újabb reboot kapcsán. A streamingháború sokadik versenyzőjeként az HBO Max élesztette fel az eredetileg kábeltévén futó Gossip Girlt előfizető-csalogatás céljából, bár ebben az esetben tényleg megkerülhetetlen a “kinek készült?” kérdés, ugyanis nagyon 

nem mindegy, hogy a 2007 és 2012 között futó sikerszéria rajongóit, vagy az új tinédzsergenerációt kívánják megszólítani vele.

A tévésorozatok világában jártas Joshua Safran (Quantico, Kasszasiker) az eredeti Gossip Girl alkotóival (Stephanie Savage és Josh Schwartz) összefogva láthatóan inkább az utóbbi csoportot célozza, miközben azért szeretne a régi fanok kedvére is tenni, azonban sajnos az ötletek erősebbek, mint a megvalósítás. Az eredeti sorozat univerzumában játszódó reboot egyszerre kívánja lebontani annak már meghaladott világát és figuráit, de a modernizálási folyamat közben elveszik minden, ami a bűnös élvezet” címkét büszkén viselő szériát népszerűvé tette.

A Metropolitan lépcsőjét elfoglaló új generáció kiválóan jelképezi, hogy mennyi minden változott az elmúlt évtizedben a világban és a média reprezentációjában: a manhattani elit itt már nem fehér heteroszexuális fiatalokból áll (sőt, ők vannak kisebbségben), a mindenki által irigylett divatikon „IT girl” védjegye pedig nem a szőke lobonc, hanem a kopasz frizura. 

Gossip Girl már egy őskövület ezen fiatalok emlékezetében,

és egyébként is elvégzik helyette a piszkos munkát, hiszen fényűző életük minden darabkáját önként osztják meg a világgal a közösségi médián keresztül. Ezt a problémát a sorozat alkotói egész okosan küszöbölik ki, ugyanis a gazdag tinik életére törő új Gossip Girl megváltoztatta a szlogenjét: egy évtizede még a manhattani elit botrányos életét bemutató egyedüli forrás”-ként hivatkozott magára, míg az új pletykafészek már azt ígéri, hogy leleplezi a manhattani elit botrányos hazugságait (a lives szót lies-ra cserélve). A közösségi média korára hangszerelték az ikonikus szivárogtatót, hiszen

nem létezik félelmetesebb fenyegetés az influenszerek számára a követők felé prezentált hamis képük potenciális lerombolójánál.

Ígéretes premissza, csak sajnos nem sikerült olyan karaktereket írni hozzá, akiknek botrányos élete érdekfeszítő lenne. Az eredeti sorozat szereplői ugyan felszínesek, néha bosszantóan buták és mai szemmel nézve kifejezetten problematikusak, mégis iszonyú szórakoztatóak – az új generációt viszont elképesztően semmilyen figurák alkotják, kiknek intrikái esetlenek és érdektelenek. A sorozat központi konfliktusának két végén elhelyezkedő Julien Calloway (Jordan Alexander) és Zoya Lott (Whitney Peak) távolról sem közelítik meg Blair Waldorf és Serena van der Woodsen hatalmi harcát. Hiába az explicitebb szexjelenetek és a komplexebbnek szánt karakterek, a tíz évvel ezelőtti változat jóval dögösebb és magával ragadóbb.

Mintha a reboot kisebb identitásválságban szenvedne: láthatóan el akarja kerülni az elit életének glorifikálását, de a „gazdagok bűntudata”, a privilégiumok felismerése és a nagy szociális aktivizmus nem igazán fér össze az eredeti sorozat vonzerejével, ami mégis csak arról szól, hogy nagyon vagyonos emberek luxuséletébe nyerünk betekintést. Pedig

nem lehetetlen kritikusan viszonyulni a felső tízezerhez a szórakoztató és vagyonpornó jelleg megőrzése mellett

– példát vehettek volna az Utódlásról, melynek címe egyike az első epizódban egymásra hányt megannyi popkulturális utalásnak. Kár érte, mivel a legnagyobb akadályt, azaz Gossip Girl figurájának felélesztését remekül vették az alkotók – ám ennek kifejtéséhez le kell lepleznem a pilotepizód első tíz percében bekövetkező csavart, így csak azok olvassanak tovább, akiket nem zavar a minimális spoiler.

Az eredeti Gossip Girl identitásának leleplezése hasonlóan megkeserítette a sorozat emlékét, mint az Így jártam anyátokkal lezárása: mindkét esetben hatalmas csalódást okozott a rajongóknak a több évadra felhúzott titok lelepleződése. A közösségi média korában már egyre kevésbé működnek az ilyen jellegű rejtélyek, melyeket vagy jó előre megfejtenek a fanok, vagy (rosszabb esetben) az alkotók annyira meg akarják lepni a nézőket, hogy egy olyan megoldással rukkolnak elő, ami nemcsak logikátlan, de kifejezetten béna is. 

Safranék előre kihúzták a probléma méregfogát azzal, hogy egy pillanatig sem titkolják Gossip Girl kilétét,

sőt azzal, hogy egy harminc körüli tanár ölti magára az identitást, azt a kérdést is megválaszolják, hogy mégis kinek jutna eszébe egy tíz évvel ezelőtti bloggerhez visszanyúlni. Az új Gossip Girl, Kate Keller (Tavi Gevinson) és az őt segítő tanári kar rendkívül idegesítőek, ami valahol zseniális, hiszen a Z-generáció pont így láthatja az eggyel idősebb „millenniál” generációt, de nem tudom eldönteni, hogy szándékos alkotói döntésről van-e szó, vagy pusztán rossz színészek játszanak rosszul írt szerepeket. 

Nem kizárt, hogy lesz még csavar a történetben, és esetleg feltűnik egy újabb Gossip Girl, de ez a meta megközelítés kifejezetten jól is működhetne – a tanárok például a régi blogot olvasva folyamatosan reflektálnak az eredeti sorozat elemeire, ami ugyan fárasztó, de egyben a rebootolás folyamatának ötletes beemelése a történetbe –, csak ne lenne ennyire vérszegény a megvalósítása. De legalább a ruhaköltemények továbbra is szépek.

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben és az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2019-ben. Több portálra és nyomtatott újságba is ír kritikákat, elemzéseket. A Filmtekercs.hu szerkesztőcsapatának tagja.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés