Sorozat

Bullshit-maraton a szittyós Miss Marple-lel – Poker Face

poker-face-natasha-lyonne

Rian Johnsonnál gyakorlatilag beakadt retro-krimikazetta és akkurátus mozdulatokkal tördeli apró darabokra. De jófej, és mindig összeragasztja és pókerarccal hazudja, hogy semmi sem történt. Pedig mind látjuk a repedéseket, serceg a szalag, mégis elhisszük neki, hogy most gurult le a futószalagról. A Peacock új üdvöskéje, a Poker Face is egy ilyen blöff; számító, pofátlan, sikeres.

Amikor a rendező elkezdte promózni karrierje első sorozatát, lényegében Az utolsó Jedikhez hasonló módon, azzal lepett meg mindenkit, hogy nem lepett meg senkit. El akart készíteni egy homage-t gyerekkora kedvenc tévésorozatitól ihletetten, amelyek történetesen krimik, élükön Columbóval. Ráadásul a klasszikus formulát választotta, a heti szenzáció jellegű, minden részben más gyilkosság kerül terítékre egy különc nyomozó nagyítója alatt. Nem véletlen, hogy Tőrbe ejtve-újrázásnak könyvelték el sokan, minden adott volt hozzá. Miképpen a sikerhez is.

Benoit Blanc reciproka, a rekedt, slampos Charlie Cale (Natasha Lyonne) a véletlen folytán belekeveredik barátnője és egyben kaszinóbéli kollégája, Nat (Dascha Polanco) meggyilkolásának ügyébe. Természetesen sokkal élesebben vág az esze, mint a rendőröknek és nem rest bevetni adottságát a főnöke, Sterlinggel (Adrien Brody) szemben sem. Tulajdonképpen egy két lábon járó poligráf, aki a legkisebb rezdülésekből is kiszagolja, ha vaj van valaki füle mögött. A férfinak pedig nem kevés van, nem is alakul túl jól a sorsa. Bosszúra éhes apja hajtóvadászatot indít Charlie után. A végrehajtó Cliff (Benjamin Bratt) előli menekülése során

újabb és újabb gyilkosságok marasztalják az amerikai tájak és az emberi gyarlóság legnagyobb mocskaiban.

Johnson azt mondta, kínál egy csomó olyan bonyodalmat, amit a kedvenc mozgóképei ihlettek, mindig más hangulatban, és olyan alapszituációkban, amiket a narratív szervezése szintjén áthat egy-egy zsáner vagy konkrét film. Charlie tízrészes road-movie-ja tényleg olyan, mintha kreátora legkedvesebb emlékeinek polcán matatna. A pilotban egy heist-filmes tervezés közben ér a végkifejlet, a folytatásban csak egy ördögszekérnek kellene keresztül szlalomoznia a vadnyugatias settinghez. A harmadik epizódban egy mesterszakács a Babe-et látván pálfordul, a negyedikben pedig Charlie konkrétan A turnéhoz hasonlítja röpke kalandját. 

A direktor Az üveghagymával ismét bizonyította rafináltságát – na meg persze azt, hogy hiába az egyik legősibb irodalmi műfaj a krimi, még így is tud újat mutatni, mind a cselekmény szövését illetően, mind pedig a zsáner alapvető és kissé megfáradt trópusainak felpezsdítésében. Bizonyos szempontból a Disney+ válasza az Ecc, pecc, ki lehetsz? volt. Noha olyan válasz, amit maximum egy részeg estén lehet értékelni, a hipotéziséül felhasznált axióma igaz; ha láttál már egy krimit, akkor az összeset láttad. Véleményem szerint Az üveghagyma azért lett sikeres a kritikusok és a közönség körében egyaránt (és azért is nominálták adaptált forgatókönyvéért Oscarra), mert ezzel az „örökérvényű” igazsággal szemben pozícionálja magát és igyekszik cáfolni azt – többnyire sikerrel. Láttad már ezt a krimit, de nem így. Ismered a gyilkos kilétét, de nem abban az esetben, amiről eredetileg szó van. Ezzel szemben a Poker Face keblére öleli a tételmondatot és

meghívja a nézőt egy kalandra, amelyről pontosan tudja, hogy látta már

vagy egy Columbo-, vagy egy Gyilkos sorok-, vagy egy Monk-epizódban. Nem cél a szabályok áthágása. A lehető legegyertelműbb módon igazodik hozzájuk, még strukturális szinten is. A szerkesztési elv az első epizódban még meglepőnek is hat, de az egész szériára érvényes formulát vázolja fel. Először megismerkedünk a mellékszereplőkkel, a bonyodalommal, és végignézzük nagyon aprólékosan a gyilkosság minden apró részletét. Egy szeparáló fekete kép után visszaugrunk az időben, és megtudjuk, Charlie hogyan involválódik a konfliktusba kerülő szereplők életébe. Még egy feketeség után pedig elkezdődik az ügy újrafeltárása és az igazságtétel.

Egyszerű szerkezetű, követhető és ebből kifolyólag repetitív sorozat a Poker Face, olyan, mint a történelem összes krimije. 

Ezen a pontos viszont fontos megjegyeznem, hogy napjaink sorozatnézési trendjével szemben Johnson szériáját nem szabad darálni, különben a fentebbi tényezők pejoratív csengése ténylegesen negatív értékítéletbe fordulhatnak, főleg azok számára, akik egyébként sem szeretik az ilyesfajta, sokszor régiesnek mondott krimiket. Annál is inkább, mert manapság valóban nem divat olyan bűnügyet írni, amelyben már a start pillanatában ismerjük a végkicsengést. Ez a különbségtétel a kulcs a műfaj értelmezéséhez és ez libbenti fel a fátylat a Poker Face felszíni érdemeiről, a nosztalgiáról és őszinteségről, feltárva az alattuk húzódó erényekről.

A zsánert két csoportra oszthatjuk a befogadói pozíció és a suspense kölcsönhatása szempontjából. Míg a Tőrbe ejtve a whodunit (ki tette?) táborát képviseli, vagyis a cselekmény az elkövető és módszerének leleplezésébe torkollik, addig a Poker Face ennek a fordítottját. A howcatchem (hogyan kapja el?) sztorik a nagy revelációk korában, a spoiler-veszélyekkel teli nagyvilágban nem véletlenül tudnak kevésbé ülni, mint a sokkal híresebb, elterjedtebb társaik. Az emberek inkább a nagy csavart várják, mint a főhőst ahogyan fejti vissza az esetet, próbálja a nézők által már réges-rég birtokolt tudást megszerezni. Kis túlzással, ez a forgatókönyvírás vezet a suspense halálához, hiszen a pszichológia alapvetése szerint, minél kevesebb az ismeretlen tényező, annál kisebb a feszültség. 

A Poker Face, alkotói attitűdjéből kifolyólag, feszültségteremtési szempontból teljesen súlytalan. 

Emiatt bátor vállalás ez a kreátor részéről, hiszen nincsenek nagy fordulatok, amik eladnák a sztorit a részletek értékelése nélkül. Így ténylegesen a kivitelezés, a mesélés minőségét, megmunkáltságát vehetjük górcső alá – ami pedig szinte hibátlan. A Végtelen matrjoska sztárja, Lyonne tökéletes választás volt a rekedt, kissé szakadt, cinikus, de sokszor idegesítően naiv „nyomozó” szerepére. Színészi kvalitásai ugyan nem tudnak igazán kibontakozni, komikus tehetségét jól tudja kamatoztatni Johnson humoron sem spóroló könyve alapján. Persze, azért hagy helyet maga mellett a hollywoodi sztároknak is (Brody, Lil Rel Howery, a későbbiekben Ron Pearlman és Joseph Gordon-Lewitt is beköszönnek majd), hogy egy picit hülyét csinálhassanak magukból.

Gegjeiket és drámai pillanataikat, főleg az első két (maga a kreátor által dirigált) epizódban remekül formálják audiovizális ingerré Johnson állandó partnerei. Steve Yedlin direkt kameramozgásai és Judson Crane műfajilag hibrid dallamai Bob Ducsay vágóasztalán roppant szórakoztató, dinamikus, de távolról sem hektikus ötvözetté formálódik. Ezek az adalékanyagok mind-mind az aktívabb nézői  szerepvállalást segítik és könnyítik meg. Olykor talán túlságosan is szájbarágósan mutatják meg a gyilkos aktus körülményeinek apró egységeit, általában közeli plánokkal, ugróvágással. Többnyire mégis okosan időt hagynak egy totállal, hogy észrevehessük például az alig milliméternyi zöld fényt, ami a megcáfolhatatlan bizonyíték lesz.

Az első négy részt látván, ez a zöld fény az én szememben is felvillant. A Poker Face minden pórusából árad a profizmus, a zsáner ismerete és szeretete. Ezek a tényezők pedig nem múló, átmeneti állapotok, amik egyik pillanatról a másikra kisiklanának. Maximum a rendező szúrhatja el azzal, hogy nem tartja össze kellőképpen ezeket a sziporkázni képes elemeket. Remélem erre nem fog sor kerülni.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com