Új sorozatok első részeit teszteltük. Charlaine Harris (True Blood) újabb könyvszériájából lett tévésorozat, a természetfelettiért kevésbé rajongók pedig versenyt futhatnak az idővel egy elkeseredett anya oldalán. Próbarepülés, avagy szárnypróbálgatás az elmúlt napokból…
Midnight, Texas
2014-ben ért véget a Charlaine Harris könyvsorozatából készült True Blood, éppen abban az évben, mikor napvilágot látott az írónő új misztikus trilógiája, a Midnight Texas. Könyvben már mind a három rész elérhető, de a filmverzióra mostanáig kellett várniuk a rajongóknak. Az új történet középpontjában egy médium, Manfred (Francois Arnaud – Rejtjelek, Borgiák) áll, akinek menekülnie kell, így nagyanyja szellemének javaslatára egy Midnight nevű kisvárosban húzza meg magát. Midnight nem hétköznapi hely, itt az emberek tökéletesen megférnek vámpírokkal, angyalokkal, boszorkányokkal és még ki tudja miféle szerzetekkel, a bajt legfeljebb egy Lucifer fiai nevű, meglehetősen rasszista banda kavarja időről időre. Ám most nagyobb baj keveredik, mikor egy hullát találnak a közeli patakban.
Az NBC nem bízta a véletlenre, a sorozat mögött egy sokat próbált író/producer (Monica Breen – Fringe, Alias, A SHIELD ügynökei) állt, a pilot rendezői székében pedig szintén egy ügyes kezű direktor (Niels Arden Oplev – Mr. Robot, A búra alatt) ült, és persze a kamera elé is jutottak ismerős nevek: Arielle Kebbel a Nagypályásokból, Dylan Bruce az Orphan Blackből, Parisa Fitz-Henley pedig Jessica Jonesból igazolt át a Midnight, Texasba. Szóval nem ezen múlott, hogy a pilot szinte minden percében csak alulról verdesi a közepes szintet.
Annak már inkább, hogy 2017-ben egy zenei aláfestéses montázzsal bemutatni a szereplőket legalább olyan ciki, mint egy három mondatos párbeszédből románcot kerekíteni. Persze nyilvánvaló, mindent el kellett indítani 42 percben, de ha butácska effektusokra futotta az időből, akkor a karaktere is futotta volna. Mert ez így nagyon soványka, a hardcore rajongókon kívül valószínűleg nem sok mindenkit sikerült megfogni ezzel kapkodva felvázolt, de legalább ötlettelen felvezető epizóddal.
Verdikt: Felvizezett True Blood, hozzáadott kalória nélkül. A rajongók imádni fogják, a többiek idézzenek inkább szellemet.
Somewhere Between
A várost egy sorozatgyilkos ámokfutása tartja rettegésben, az újságíró Laura Price (Paula Patton – Warcraft, 2 kaliber) műsora is csak az üggyel foglalkozik, mikor terítékre kerül egy régi eset, amelyben férje (JR Bourne – Teen Wolf) volt a vád képviselője. Egy férfit ítéltek el gyilkosság miatt, akit a helyi kormányzó halálra ítélne. Ráadásként egy véletlen folytán képbe kerül az elítélt testvére is (Devon Sawa – Nikita), és amikor már joggal gondolnád, hogy itt minden mindennel összefügg, jön a nagy csavar. Képzeld el hogy megtudod, a gyereked nyolc nap múlva meg fog halni. Tudod hogyan, tudod hol, tudod mikor, csak azt nem tudod miért – és azt, hogyan tudnád megakadályozni.
Anélkül, hogy többet elárulnék a sztoriból csak annyit mondhatok, a Somewhere Between a sorsról szól, a végzetről és azokról az apróságokról, amelyek alakítják azt, amelyeket nem csinálhatunk vissza. Nem mindig adatik meg az újrakezdés lehetősége, nem mindig van új esély. Ezekkel a gondolatokkal játszik a sorozat, és nem mondanám hogy ügyetlenül teszi azt. Bár tény, hogy sok mindenről ordít, hogy csak üres lufi, alapjaiban mégis egyben tudja tartani a saját kis világát, az epizód végére pedig sikeresen kelti fel a néző érdeklődését.
Hogy mégsem lett jó ez a pilot, az a színészeknek köszönhető. Egyrészt ilyen rossz gyerekszínészt mint a Price házaspár lányát alakító Aria Birch, rég láttam már, a szüleit játszó Patton-Bourne páros pedig ugyanolyan túlzó, maníros alakítással vívja ki magának az év legidegesítőbb tévés családja elismerést. S mivel a játékidő nagy részét ők töltik ki, az íróknak valami tényleg különlegeset kell alkotniuk, hogy kivárjam a finálét.
Verdikt: Ennyi ripacskodás nem tűnhet el teljesen, de ha csak a felére mérséklődne, akkor a csavaros koncepció már elvinné a hátán az egészet.
