A Raising Dion könnyebben írható le csalódásként, mint szuperhős történetként, hiába szeretne az utóbbi lenni. Évadkritika.
Szuperhősnek lenni bizony nem kis felelősség. Olyannyira, hogy Hollywood hosszú évtizedeken keresztül mindössze fehér férfi hősökre bízta a világ megmentését és csak nekik adott engedélyt arra, hogy belépjenek a blockbuster filmek diadalmenetébe. Akár Marvelre, akár DC-re voksolunk, mindkét képregényes univerzum alapjaiban faragta át saját arculatát az utóbbi években, hiszen meglazították a fehér férfi hősökre vonatkozó aranyszabályt.
Wonder Woman és Marvel Kapitány már a feminizmus élvonalában harcolnak, a Fekete Párduc fekete hőssel küzd a gonosz ellen, a Pókember: Irány a Pókverzum! pedig egy fekete tinédzsernek ad hatalmat. Az üzenet nem túl komplikált, de annál gálánsabb: bárki lehet szuperhős, legyen az nő, színesbőrű vagy éppen kiskorú. A Netflixen debütáló Raising Dion sorozat készítői teljes mértékben ráhangolódtak a változás szelére, épp ezért egy 8 éves, fekete kisfiúra ruházták rá a szuperhős szerepét. A 2015-ben azonos címmel megjelent, Dennis Liu által jegyzett képregény adaptációja a jó szándék ellenére egy klisélexikon, ahol úgy tűnik, már
nem a gonosz az ellenség, hanem a rengeteg cselekményszál és téma, melyek közül várhatóan egyik sem képes érvényesülni.
A történet szerint Nicole (Alisha Wainwright), a frissen megözvegyült anya és kisfia, Dion (Ja’Siah Young) éppen új lakásba költöznek Atlantában. Hamarosan kiderül, hogy a gyermek képes gondolataival tárgyakat megemelni. Anyja védelmezés gyanánt maximális titoktartással jár el attól félve, hogy fiát elveszíti. Bizalmi körük Pattel egészül ki (Jason Ritter), Dion keresztapjával, aki az elhunyt férj, Mark (Michael B. Jordan) legjobb barátja és nem mellesleg egy biotechnológiai kutatóintézet munkatársa. Eleinte a sorozat tétje, hogy Diont biztonságban tudhassa, de amint előrehaladunk, egy globális fenyegetés misztériuma kezd el kibontakozni.
A sorozat dramaturgiai íve hasonló benyomást kelt, mint egy kisgyerek a cukorkás pultnál: mindenből akar egy keveset. A Raising Dion atyja és visszatérő írója, Carol Barbee a nulladik pillanattól belépteti a képbe a csonka család drámáját. Azután a „szuperhősség” témája jelentkezik minden áldásával és átkával együtt. A sci-fi és fantasy műfaja még elvegyülhetne a drámai felütésekkel, de ráadásként körkörösen felbukkannak olyan jelenetek is, amelyek inkább egy „szingli csaj a nagyvárosban” típusú sitcomra emlékeztetnek. A sorozat tematizálja mindazonáltal az anyaságot, a szülés utáni karrier hanyatlását, a másságot, a rasszizmust, sőt a klímakrízist is, némi áthallással. A mellékszereplők között továbbá ott van Esperanza (Sammi Haney), egy tolószékbe kényszerült fogyatékos kislány, aki Dion legjobb barátjaként funkcionál, valamint Kat (Jazmyn Simon), Nicole nővére, aki amúgy egy leszbikus sebész. Érezhető, hogy ez a végtelen felsorolás nem tartalmaz mást puszta címkéken kívül, így a karakterek kétdimenziós bábokként ténferegnek a fiktív térben.
Ahogy a kortárs film divatos címkéi egyre tülekednek, a konfliktusok patetikussá válnak, és erre a sorozat zenehasználata ugyancsak rásegít. Viszonylag ritka kritika, de
a Raising Dion egyik legszembeötlőbb hiányossága a csend.
A Kris Bowers által írt zene mindenhova beszűrődik azzal az elvvel, hogy pár szívfacsaró akkorddal majd érzelmi reakciót zsarolhat ki a nézőből. A színészi alakítások bár nem fergetegesek, de mintha az alkotók egyáltalán nem bíznának abban, hogy Michael B. Jordan megállja a helyét egy mollban csengő zongora nélkül. Kiegészítésként burjánzanak az R’n’B és hip-hop dalok, melyek empátia helyett távolabb sodornak minket attól, hogy komolyan vegyük a tudományos hókuszpókusz diktálta veszélyt.
A Deadpool óta a képregényfilmek gyakran reflektálnak a saját műfajukra vagy intertextuális kapcsolatokat alakítanak ki más hasonló filmek között, ami egyrészt lehet humorfaktor és afféle bájos cinkosság. A Raising Dion sem szalasztja el ezt a lehetőséget és megkapaszkodik a zuhanó lejtőn egy-két szellemesebb replikába. A tükröződés egyik példája, ahogyan Dion bekategorizálja Patet mint szuperhős énjének sidekickjét (miközben Patnek a sorozaton belül is hasonlóan működik a figurája), de az öntudatosságot szintén jelöli az, hogy Pat telefonjának csengőhangja a Stranger Things zenéje, ami a Netflix marketingfogásaként sem utolsó.
És ha már a kereskedelmi részlegen vagyunk, felmerül a kérdés, hogy vajon kik alkotnák a Raising Dion célközönségét?
A kézenfekvő válasz az, hogy a fiatalok, de Dion címszereplőhöz képest meglehetősen keveset van jelen és a felnőttek beszélnek el a feje fölött. Az sem valószínű, hogy a kisfiúkat lázba hozná a szingli anyu könnyed flörtölése a munkahelyen. Aki esetleg az akcióért és a látványért ül le a kanapéra, újfent csalódni fog, mivel híján vagyunk az adrenalint pumpáló jeleneteknek és a CGI is elég ramatyra sikeredett. Maradtak így az anyák, akiket egy hosszú nap után remélhetőleg érdekelni fognak az ionfelhők, az esőből felépülő szellemek és a szuperképességek változatos gyűjteménye. Ugyanis a sorozatban Dion olyan sok képességet tudhat magáénak, amiről Superman csak álmodozhat.
Furcsa ez a filmes matematika, mert az összeadás olykor nem többet, hanem kevesebbet szül, amikor túl sok tényezőt próbálunk egybegyúrni. A sorozat pontosan ebbe a hibába esett, holott meg kellene elégednie egy pár vezérmotívummal, amivel lassan, de biztosan haladhat. Az évad a jó szokáshoz híven cliffhangerrel zárul, de sajnos a Raising Dion nem képes meggyőzni arról, hogy történetét érdemes lenne tovább erőltetni.
