Sorozat

A nagy ember másodjára még nagyobbat üt – Reacher (2. évad)

A Reacher második évadja épp olyan eszméletlenül élvezetes, elsőrangú ponyva szórakozás, mint amilyen az első is volt. Sőt, talán jobb is!

Számomra a tavalyi év egyik legkellemesebb felfedezése Jack Reacher volt. Ismerkedésünk a 2014-es Tom Cruise filmmel vette kezdetét, ami önmagában – a regények nem ismerőjeként – egy meglepően pöpec, stílusos és jól összerakott akcióthrillernek bizonyult. Olyannyira, hogy azonnal meghozta a kedvemet a 2022-ben indult sorozat első évadához. Már csak azért is, mert a leggyakoribb kritika, amivel a Cruise filmmel kapcsolatban találkoztam, hogy „jó, jó, de Cruise messze nem elég magas és robusztus Reacher szerepéhez”. Nos, a sorozatban a „helyére” érkező Alan Ritchson a maga két méterével és pankrátorokat idéző testfelépítésével valóságos kolosszus. Ám a színész nem pusztán azért jó, mert passzol a Lee Child által papírra vettet figura külsőségeinek leírásához, hanem mert karizmája épp olyan nagy, mint ő maga. Ritchson olyan eszméletlen gravitációs erővel bír, ami egy kategóriákkal rosszabb sorozatot is képes lenne egyben tartani. Ám szerencsére nincs erre szüksége, hiszen a Reacher a maga szerény kategóriájában szinte tökéletes.

Reacher-2-évad

Noha az első évad – Lee Child debütáló, Elvarázsolt dollárok című regényét alapul vevő – cselekményét meghatározó krimi szál alapvetően egészen kiszámítható volt, a feszes tempónak, a fókuszált rendezésnek, a nagyszerű akciójeleneteknek és a főszereplőt támogató remek mellékszereplőgárdának köszönhetően remek szórakozást nyújtott. Mindezeket az erényeket ráadásul a második évad is megőrizte. Sőt,

a Reacher sorozat folytatása egy fokkal kifinomultabb is lett elődjénél.

A második évad szenzációsan jól megtervezett, továbbra is fokuszált és precízen megrendezett. A nyolc részes szezon roppant dinamikusan pörög. Nincsenek üres járatok, fölösleges kitérők vagy sallangok. A nagyjából háromnegyed órás részek semmit sem húznak tovább a kelleténél. Noha emiatt ugyan érezhetjük itt-ott, hogy egyes csavarok/megfejtések kissé elnagyoltak. Ám ezek így is gond nélkül bele illenek a műfaj kereteibe és a sorozat mentalításába. A Reacher egy tőről metszett ponyva sorozat. Ám ebben a kategóriában a lehető legnagyobb minőséget képviseli. Csodásan néz ki, szenzációsan van koreografálva –

nem igazán találhatunk jelenleg ennél jobb akciókat a kisképernyőn,

és remekül van eljátszva. Továbbá Tony Morales önmagában sajnos nem túl emlékezetes vagy markáns eredeti zenéjét is remekül feledtetik az aláfestésül összeválogatott – főleg klasszikus rock – dalok.

Reacher-Robert-Patrick

Ráadásul alapvető újdonság, hogy Reacher most sokkal inkább egy csapat kötelékében kénytelen dolgozni. Az aktuális évadban – ami Lee Child A baj nem jár egyedül című, tizenegyedik Reacher regényén alapul – Neagley (Maria Sten), az egykori katonatárs és barát kénytelen kizökkenteni Reachert az alkalomszerűen autó- és táskatolvajok összeverésével színezett, céltalan bolyongásából. Ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy valaki rászállt a régi osztagukra, és sorban végez annak tagjaival. Így Reacherék összehívják a 101-es nyomozók megmaradt tagjait, hogy kiderítsék, ki és miért dobta ki volt bajtársukat egy helikopterből.  

A karakternek már az első évadban is voltak ideiglenes társai, a régi bajtársival azonban sokkal szorosabb a kémia.

Főleg, mert újfent nagyszerű szereplőgárdát sikerült összeverbuválni. A már az első évadban is roppant szórakoztató Maria Stern (Neagley) mellett a most csatlakozó Serinda Swan és Shaun Sipos által alakított katonatársak is remek ellenpontként/kiegészítőként szolgálnak Reacher mellé. Robert Patrick pedig szokásosan jó, mint kíméletlen, öltönyös gazfickó. A legjobb azonban a fafejű jó zsaru szerepében brillírozó Domenick Lombardozzi. A közte és Ritchson között zajló csörték alatt szinte szikrázik a képernyő. Jó lehet, hogy egyik figura sem túlságosan sokrétű, ám maga a sorozat sem árul zsákbamacskát:

a Reacher nem hígítja erőltetett melodrámával a ponyva akció-krimit, hogy attól komolyabbnak hasson.

Az viszont kétségtelenül a történet erősségévé válik, hogy a nyitó évaddal szemben most a konfliktusnak is nagyobb és személyesebb tétje van. Igaz, a fordulatok továbbra sem lesznek túlságosan meglepőek.

Reacher-Alan-Ritchson-Maria-Stern-Serinda-Swan-Shaun-Sipos

Persze, hiába a segítők: az akció, a tervezés és a nyomozás oroszlánrésze így is a címszereplő gigantikus vállain nyugszik, ahogyan az egész sorozatot is ő teszi igazán emlékezetessé. Reacher ugyanis egy fokkal komplexebb, árnyaltabb figura, mint aminek első ránézésre tűnik. Ő kicsit a 80-as évek akcióhőseinek modernizálása, azonban míg az első évadban egy kortárs westernhősként jelent meg, addig mostanra a nagyvárosi zsarufilmek karakterei szolgálnak neki példaként. Az első évad egész koncepciójában – vizualitásban, zenében és helyszínekben is – a western áthallásokra játszott rá: a magányos hős megérkezik az idilli amerikai kisvárosba, ahol sokan ferdén néznek rá, még a serrif is. Az egésznek erős Western hangulata volt, ami képileg is dominált, főleg, amikor a magányos hős a végén újra útra kelt.

Ezzel szemben a folytatás cselekménye immár zömmel a nagyvárosban, New Yorkban játszódik.

Ez a környezetváltás pedig nemcsak friss hangulatot hozz, de remekül passzol a konfliktushoz is. Hiszen itt már nemcsak bugris, vidéki polgármesterekkel gyűlik meg hőseink baja, hanem washingtoni politikusokkal és vállalati fejesekkel is. New York ráadásul 9/11 miatt is erős helyszín, amiről a sorozat úgy emlékszik meg, hogy elítéli az eszetlen fegyverkezést.

Jól lehet továbbá, hogy mind a karakter, mind pedig a cselekmény felépítése már-már retro alapokon nyugszik, hiszen az egész koncepció nagyon emlékeztet a ’80-as, ’90-es évek tipikus „a vándor hős segít a bajbajutottakon” (A szupercsapat, Knight Rider) sorozataira. Reacher olyan, mintha Arnold Schwarzenegger játszaná MacGyvert, annyi különbséggel, hogy itt egy sztorira nem egy rész, hanem egy teljes évad jut. Az állandó társak megjelenése pedig szintén tovább erősíti az akcióklasszikusok nosztalgikus hatását az azokban jelentős szerepet kapó csapatdinamika megidézésével. A címszereplő azonban továbbra is a sorozat legnagyobb erőssége (a szó minden értelmében). A macsó figura nyilvánvalóan egy vágyálom karakter:

Reacher egy minden téren független, Hulk testébe bújtatott Sherlock Holmes.

Ám ez a sokszor túltoltnak érződő übermensch-i figura mégsem válik kínosan nevetségessé. Ugyanis, olyan rétegei is vannak, amelyek egészen meglepőek az ilyen karaktereknél. Reacher ugyanis a katonai múltja és a precíz természete ellenére lelke mélyén (legalább egy kicsit) anarchista. Szabadon, kötöttségek és elköteleződés nélkül él, ám ami ennél is fontosabb: folyamatosan dacol a hatalom szinte minden formájával. Hiszen rendszeresen korrupt kormányszervek ellen száll harcba. Ellenségeinek többségét elvtelen politikusok, romlott rendőrök és simlis katonák képezik. Ez a második évadban – ahol a visszaemlékezések során heroin csempész katonák után nyomoz – még inkább szembetűnő. (Apropó: ezek a múltbéli részek sokkal jobban működnek ebben a szezonban, hiszen organikusabban kapcsolódnak a fő cselekményhez is.)

Így Reacher tulajdonképpen az Egyesült Államok lelkiismeretévé válik.

Ő testesíti meg mindazt, ami Amerika lenni szeretne: szikár, kemény, de mindig igazságos, végül naplementébe ellovagoló – vagy ez esetben stoppoló, talán buszra szálló – hős. Ellenfelei pedig az USA mindenkori kormányának és hatalomigazgatási szerveinek keserű valóságát képezik. Így, hiába a „klasszikusan konzervatív” alapfelvetés – nagydarab ex-katona akciózik – a sorozat nem válik zászlólengetősen hazafiaskodó propagandává. Reacher ugyanis azt a valós hazafiaságot képezi, hogy az igazságtalanság ellen akkor is fel kell lépni, ha azt a mi zászlónk alatt követik el.  Alan Ritchson pedig nemcsak nagy sallereket tud ki osztani, de meglepő érzékenységgel képes megjeleníteni a karakter önnön igazságérzetétől és sziklaszilárd morális meggyőződéseitől szabadulni képtelen érzelmi oldalát is.

Emiatt ugyan a Reacher sokszor rímel a ’80-as évek akciófilmjeire, megközelítésében sokkal frissebb. De itt már valószínűleg csak túl okoskodom. A lényeg ugyanis, hogy ez a tökéletes „esős vasárnap délutáni pasi sorozat”. A harmadik évad pedig már szerencsére úton is van, de ha tartják a színvonalat, akkor még kétszer ennyi is simán belefér, alapanyag szerencsére van hozzá.

A Reacher az Amazon Prime Video kínálatából érhető el.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com