Érkezik a Wayward Pines, a FOX legújabb misztikus krimi-thriller sorozatának világpremierje! Az első rész alapján pedig akár érdemes is megnézni, noha egyelőre nem is a történet, mint inkább a képi világ miatt.
A mű Blake Crouch azonos címen futó könyvtrilógiáját adaptálja, mely nagy sikereket ért el három évvel ezelőtt. A Chad Hodge nevével fémjelzett sorozat különlegessége pedig, hogy minden részét más, köztük olyan alkotók rendezik, akik moziban is sikeresen vetített filmeket tudnak maguk mögött (Shyamalan, Antal Nimród, James Foley, Zal Batmanglij), és az operatőri munka is három alkotó között oszlik meg az első évad tíz részében. A főszerepben Matt Dillont láthatjuk, de szerepel még a sorozatban Carla Gugino, Juliette Lewis, Shannyn Sossamon és Terrence Howard is.
Az impozáns nevek azonban még nem garantálják a teljes sikert. Biztos mindenkinek ismerős az a mondat, hogy van egy jó és egy rossz hírem, melyikkel kezdjem… Valami ilyesmi érzetet hagy maga után a sorozat első egy órás része is, bár itt inkább több jó és több rossz hírről van tulajdonképpen szó. Én kezdem a rosszakkal.
Egyelőre a legnagyobb negatívuma a sorozatnak, hogy egy amolyan Twin Peaks–Twilight–A falu–A stepfordi feleségek–Truman Show–Lélekszám 436 keverék (és ez csak az a néhány film, ami nekem elsőre beugrott és előttem is lebegett szinte végig): egy látszólag normális város, teljesen őrült lakókkal. A történet szerint egy különleges ügynök egy fenyőerdő közepén ébred, súlyos sérülésekkel, értékei nélkül. Hamarosan rájön, hogy abban a kisvárosban van, ahova társával tartott, hogy két korábban itt eltűnt ügynök után nyomozzanak. Baleset érte őket, társa meghalt, ő pedig furcsábbnál furcsább emberekkel találkozik, válaszok nélkül.
A város sötét titka szépen lassan kirajzolódik előtte, noha korántsem ért mindent meg. Ahogy a néző sem. Ilyen értelemben jól van felépítve az első rész, pontosan csepegteti az információkat, újabb és újabb kérdéseket fogalmaztatva meg hősünkben. Valami vagy valaki(k) itt tartják az embereket: a történet tehát (egyelőre!) nem egyedi, de várjuk ki a végét!
A színészi játék – bármennyire is próbálták ezt előzetesen a sorozat egyik legnagyobb erényeként emlegetni – nem túl meggyőző. Matt Dillon egyszerűen Matt Dillon, kissé középszerű, néhol hiteltelen, és ugyanez áll a többi szereplőre is. Persze jócskán benne van a pakliban a fejlődés, sőt inkább az meg- és összeszokás lehetősége, elsőre azonban ez kicsit zavaró volt.
A FOX pedig bármennyire is kedvező lépésként tekint a szinkronizálásra, az teljesen kontraproduktív. Vagy rossz a szövegkönyv, vagy a magyar fordítással sántít valami, lényeg, hogy amit hallunk, nem mindig tetszik. Sőt, sokszor zavaróan elüt a kép és a hang, a történetből adódóan ez pedig teljesen tönkreteheti a feszültséget (vagy megnehezítheti a néző dolgát): ugyanis éppen arra épülne az egész sorozat, hogy mit is kell komolyan venni és mi a színjáték. Lehet, hogy kifizetődőbb eredeti nyelven nézni?
A sorozathoz mérten hosszú, de minisorozathoz képest akár kevésnek is mondható 60 percet teljesen indokolatlanul hosszú fekete betétek tördelik meg, melyek – beismerem – többször hitették el velem, hogy itt a rész vége. Ez pedig bizony jócskán ki tudja zökkenteni az embert a történésekből. Nem tudom, hogy ez a technika megmarad-e a további részeknél is – ha a visszajelzés nem egyedi, hátha változtatnak rajta.
Most viszont jöjjenek a jó hírek, melyek ambivalens módon a már említett pontok pozitív oldalai. Bármennyire is hasonlít a helyszín a tinivámpírok legendáját megteremtő Twilight közegéhez, ez önmagában gyönyörű, végtelenül hangulatos és olyan misztikus erőt áraszt, ami bármilyen hasonló történetű alkotást megfelelő köntösbe öltöztet. Hát még ha ilyen operatőri munka párosul hozzá! Hihetetlen precizitással, tervezéssel és művészi kivitelezéssel tárul elénk a képek sora; frappáns, merész, szorongató szögek és beállítások váltakoznak az idillt szépen leképező egyszerű és tiszta jelenetekkel. Ha valami, hát a képi világa miatt valóban kiemelkedő lesz a Wayward Pines.
Kitartok amellett, hogy lenne mit javítani a szinkronszínészek teljesítményein is, ugyanakkor, ha ez megvan, kísértetiesen kényelmetlen helyzeteket tud teremteni olykor a sorozat. Nézőként is fulladozunk abban az ijesztően tökéletesre eljátszott életben, melybe a főszereplő csöppen. Főleg, hogy mindezt áthatja a hol burkolt, hol nyílt erőszak és a bizonytalanság, és hogy az ember senkiben sem bízhat.
Ha a történet képes újat mutatni, csavarokkal és meglepetésekkel előállni (és miért is ne tudna?), akkor igencsak különleges sorozatnak nézünk elébe, mely megkapó, érdekes és képes hatni a nézőre. A színészek könnyedén belejöhetnek a karaktereikbe és ebbe az olykor elviselhetetlenül érthetetlen és természet ellen menő szituációba, melyből az út a hatalmas és sötét fenyveseken át vezet, egészen a falig. De hogy onnan hogyan is tovább? Tessék szépen megfordulni és visszamenni a városba, legalábbis egyelőre!
