Sorozat

Ravasz indián ledönteni elnyomó fehér ember szobrát – Rutherford Falls

Ed Helms új vígjátéksorozata, a Rutherford Falls amilyen vontatottan indul, és zsákutcának tűnik elsőre, olyan gyorsan kapja össze magát: az évad közepére kibontakozik egy kulturális és polkorrekt falakat döntögető szitkom, amelyet akár még nézni is lehet!

Észak-Amerikában van egy kisváros, Rutherford Falls, amely több száz éves múltra tekint vissza. A városka alapítóinak leszármazottai közül egy Rutherford még mindig ott él (Ed Helms). Nathan bőszen őrzi és ápolgatja a hagyományokat, porolgatja a történelmi relikviákat kicsiny múzeumában. Legjobb barátja egy egyetemet végzett őslakos lány, Reagan (Jana Schmieding), aki egy elég satnyán működő kulturális centrumot üzemeltet a helyi kaszinó félreeső zugában.

Nathan Rutherford idilli életét megzavarja, amikor a városlakók el akarják vitetni évszázados helyéről alapító ősének szobrát.

No, nem azért, mert rosszul bánt volna a maga korában az indiánokkal, és utolérte volna az Amerikát feldúló szobordöntögetési láz: pusztán csak egy kereszteződés kellős közepén áll, így rendszeresen baleseteket okoz. Nathan Rutherford pedig elborzad még a gondolattól is, hogy ennyire semmibe vegyék a dicső múltat. Ez az aprócska konfliktus hamar elharapózik: a férfi eleinte csak a polgármesterrel kerül vitába, majd az egész várost felbőszíti. Tovább bonyolítja a helyzetet egy nagyvállalat, amelyik a Rutherford nevet viseli, és beperlik őket az indiánok, akik a helyi kaszinót üzemeltetik.

A Rutherford Falls első pár epizódján szó szerint végig kellett szenvedni magamat. Az a nagy kérdés, hogy a rohamos változás, amely bekövetkezik pár rész után, valódi fejlődés-e vagy csak Stockholm-szindróma? Csupán már beletörődtem a karakterek ábrázolásába és a sorozat által felállított minőségi és humorszintbe? Ezek a kegyetlen sorok talán túl erősek az összképet nézve. Egyszerűen nem tudok elmenni amellett, hogy ilyen gyatra sorozatindítással az alkotók kevés nézőt tudnak lekötni, amíg eljutnak a már élvezhető szintre.

Kezdjük ott, hogy a két főszereplő a két legkevésbé kedvelhető figura az egész bagázsból.

Nem is csoda, hogy utálják őket a városban! Annyira önmaguk karikatúrái, hogy képtelenség velük azonosulni és érdeklődni a nyűgjeik iránt. Ed Helms már a Másnaposokban is a leguncsibb karakter volt, és ezt itt sem tudta levetkőzni. A legkínosabb és leglaposabb viccek körülötte bonyolódnak, igazi fellélegzés, amikor nincs a környéken. Ha már humorról beszélünk, az egyáltalán nem erőssége a sorozatnak, ami kellemetlen egy vígjátékszériánál. Néha jóindulatból el lehet mosolyodni egy-egy próbálkozáson, de az esetek nagy részében izzadtságszagú, unásig ismert szitkom-klisék, improvizációs színház mélységű előadásban. Hadd ne kelljen nevetni azon, hogy valaki leönti magát kávéval zavarában, vagy félrenyel egy fagyit, amikor flörtölni próbál. Könyörgök.

Aztán a sok sehová nem vezető ökörködés szép lassan árnyalódik, mert jelentősebb szerepet kap Terry (Michael Greyeyes), az indiánkaszinó vezetője. Nathan Rutherford nemeziseként motivációi tiszták és érthetőek, ráadásul a karakter egyáltalán nem gonosz, csak dörzsölt üzletember. A közösségének fontos tagja, aki ott segíti a népét, ahol tudja, még a sokak szerint nehezen elviselhető Reagannel is foglalkozik. A karakter aktivizálódásával a Rutherford Falls visszafogottabb és élvezhetőbb komikus színt hoz a palettára, és mind jobban a társadalmi kérdésekre koncentrál.

Épp ezért lehet a Rutherford Falls védelmére felhozni a közéleti és filmes utalásokat. Bár az elején mintha túlsúlyban lettek volna a Marvel-alkotások, idővel azonban kiegyenlítődik a helyzet.

A sorozat mer viccelődni a kulturális különbségekkel, de sohasem tiszteletlen: egészséges mértékben világít rá a különböző nézőpontokra és űz gúnyt akár saját magából valaki.

Néha az elfogadható humor szélén táncolnak, például popcornt és szőrmebundát visznek gabona és szőrme helyett az indiánoknak a régi szerződés értelmében. Máskor remek fricskát mutatnak a túlérzékenyeknek: azért nyer valaki egy iskolai versenyen a legsemmitmondóbb kisfilmmel, mert senkit nem sért meg az alkotás.

Folyamatosan feldobnak társadalmi kérdéseket, például mennyire etikus pénzzé tenni a kultúrát, vagy meddig kell elmenni a hagyományok őrzésében, sőt lehet-e rangsorolni a múlt értékeit. Teszi mindezt úgy a sorozat, hogy hihetetlenül PC a szereplőgárda. A polgármester fekete és ráadásul nő. Nathan asszisztense egy non-bináris, ázsiai bevándorló tinédzser, aki úgy lohol utána, mintha a famulusa lenne, de idővel ő is rendes személyiséget kap. Az indiánok Lacrosse meccsre viszik a gyereküket, és modernebb házban laknak, mint a legtöbb szereplő. Reagan többdiplomás nő, aki ugyan túlsúlyos, de egyből ő varrja le a jóképű, de nem túl tehetséges újságírót, akire valamiért mindenki rá van izgulva.

Az ilyen apróságok szép lassan megmentik és felemelik a középszerűségből a Rutheford Fallst. Azonban, ha valaki nem élvezi, hogy a központi téma főleg a különböző kultúrák vegyülése, vagy hogy az értékelhetőbb viccek az együttélés kényességéről szólnak és a túltolt PC-nek mutatnak görbe tükröt, akkor nem éri meg átszenvedni magunkat addig a pontig, amíg élvezhető lesz a sorozat.

Végezetül: roppantul nem érdekel még mindig, hogy mi lesz a szoborral. Még Nathan Rutherford rokonait sem izgatja! Hát hogy lehet erre történetet építeni?

Szádeczky-Kardoss Klára

Szádeczky-Kardoss Klára a Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett. 2016-ban csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez. Újságírói tevékenysége mellett novellákat is ír.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés