Sorozat

Szimbiotikus Survivor – Scavengers Reign

Svavengers-Reign-1

Ha az űr a legvégső határ, akkor mihez kezd az ember mindazzal, ami benépesíti? Legtöbbször elfoglalja, teleszüli, maga képére formálja az univerzumot. Ezt a klasszikus sémát forgatja ki sarkából az HBO Max animációs sci-fi sorozata, a Scavengers Reign, ami a műfaj egyik legbátrabb, legeredetibb és legjobb képviselője az elmúlt évekből.

Pozitív példákat fel tudunk hozni, ha esetleg nekünk szegeznék a kérdést, hogy vajon mi történt a science fiction műfajában mostanság. Azonban van egy összekötő kapocs, ami kritikai éllel jogosan felhozható, miszerint a kortárs sci-fi filmek vagy sorozatok többsége egy erősen akció és látványorientált cselekményvázra húzza fel üres díszként az emberi fejlődésről, társadalomról vagy lehetséges jövőképről szóló témáit (lásd pl. Az alkotó vagy az olyan militarista sci-fik, mint A holnap háborúja). Ez esetben a konfliktusok intenzitása és fokozódó nagysága hajtja előre a sztorit, stimulálni kell a nézőt, nem hagyni elkalandozni, elveszni a részletekben. Legtöbbször nincs idő arra, hogy a karakterekkel együtt megálljuk, levegőt vegyünk egy idegen, disztópikus jövőben, hogy elmerengjünk létezésünk miértjén. Hogy egy másik szintetikus létformával szembenézve mi tesz minket emberré és mivé válhatunk egy teljesen más világban.

Holott ez az önelemzés, a csönd, a kozmosz hideg magányában felcsillanó emberi esendőség oly sokszor lételeme a sci-fi legrangosabb képviselőinek,

amikor tényleg azt érezzük, hogy részei tudunk lenni a szemünk előtt zajló alternatív valóságnak és nem csak egy forgatókönyvíró-algoritmus előre generált sablonvilágának zajos puffogtatását nézzük. Találhatunk kiváló mintákat erre a közelmúltból (Denis Villeneuve munkássága, Alex Garland Expedíciója), de ezek nem közönségbarátak, rizikósnak, megosztónak számítanak. Eredetinek érződő, valóban keményvolnalas, igényes sci-fit írni és alkotni nem könnyű. Pontosan ezt a rizikót vállalja föl a Scavengers Reign megduplázva azzal, hogy nem élőszereplős, hanem animációs köntösben kívánja történetét elmondani.

Joseph Bennett és Charles Huettner viszont okkal választották ezt a vonalat: a rajzokban és az animációban lévő kreativitás és expresszív ábrázolásmód mindig is tökéletes táptalaj volt a sci-finek. Elég csak visszagondolni a 70-es, 80-as évek francia animációs gyöngyszemeire (Az idő urai, A vad bolygó), a japán animáció úttörőire (Akira, Ghost in the Shell), vagy az időszakos amerikai kísérletekre is. Ezek és még számos írott és mozgóképes forrás inspirálta őket az eredeti 2016-os Scavengers című rövidfilm megalkotásánál, amivel sikeresen megpályáztak az HBO-nál egy teljes sorozatot. Az átgondoltság, az igényesség, a többéves munka és az ambíció megkérdőjelezhetetlen:

a Scavengers Reign egy lenyűgöző, hátborzongató, félelmetes, álomszerű odüsszeia,

mely egyszerre érződik epikusnak, mégis minden résztvevőjében felismerjük emberi lényünk egy-egy részét, amik szimbolikusan képviselik fajunkat a világűr másik oldalán. A pozitív és negatív oldalt is.

A Scavengers Reign sztorija apránként bontakozik ki előttünk a sorozat első felében. In medias res módon nyit az első epizód melyben egy férfi és egy nő egy idegen bolygón, mentőhajókból kialakított táborban próbálnak helyrehozni egy jeladót. Hamar megállapítjuk, hogy már nem a földet érés utáni első napokban vagyunk, már ismerik a közvetlen környezetet, hogy miből nyerhetnek energiát, de túlélésük továbbra is folytonos küzdelem. Csak idővel terül ki, hogy a két látszólagos protagonista Sam és Ursula, egy csillagközi telepeshajó, a Demeter 227 legénységének tagjai, akik egy váratlan katasztrófa után kénytelenek voltak az idegen bolygón, a Vestán landolni. A jeladás sikerül, az űrben lebegő hajót sikerül valahol a planéta túlfelére landoltatni, a páros pedig nekiindul a Vesta tájainak további túlélők reményében.

Svavengers-Reign-3

Utána váltunk egy fiatal fekete nőre, aki egy robot társaságában próbál megszelídíteni a vadvilágot, növényeket termeszteni, a földi élet maradványait kialakítani. Próbálkozását azonban hamar elsöprik a bolygó nagyobb és erősebb lényei, így Azi és Levi, szintén a túlélés érdekében kénytelenek szintén a földet ért Demeter felé indulni, az ő útjukat brutális harcok és kietlen sivatagok jelzik. Aztán egy csontsovánnyá fogyott, félőrült férfit látunk, akit csak a puszta szerencse szabadít ki mentőkabinja fogságából. Ez a férfi, Kamen, szintén a maroknyi túlélő egyike, aki társát egy gyíkszerű telepatikus idegen lény képében találja meg. Viszont az kettejük közötti „védelek-megvédesz, etetlek-etetsz” kapcsolat hamar egy vérfagyasztó szimbiózissá válik, amit a mohóság és a vérszomj irányít, mert Kamen sötét titkot hordoz magában a Demeterrel kapcsolatban és a hatalom, amivel felruházza társát mindenki mást veszélybe sodorhat.

A sorozat többrétűsége már abban jelen van, ahogyan

kijátssza majd átértelmezi azokat az évtizedes szilárdságú toposzokat, melyeket a sci-fi irodalomban és médiumokban látunk.

Az ember ezekben legtöbbször civilizáció megtestesítője a kolonizáció erejével formálja át az univerzumot a saját képére, rosszabb esetben annak vívmányait használja arra, hogy túléljen és alakítson magának egy külön Édenkertet a kietlen vadvilág közepén. Hogy mennyire régre nyúlik vissza ez a gondolatmenet elég csak visszamennünk Ray Bardbury Marsbéli krónikák című 1950-es klasszikusáig, de az „új bolygó – új bölcső az emberiségnek” motívum ugyanígy jelen még számos sci-fi alapvetésben: Asimov Alapítványa, Dan Simmons Hyperionja, csak hogy a legközelebbi példákat említsem. Bennett és Huettner gondolatai erről közelebb állnak a pacifista, természetvédő Ursula K. Le Guin munkásságához, így már az első epizódokban megfordítják ezt a tézist:

az emberiség a Vestán nem dicsőséges hódító, kutató, geológus, terraformló, hanem parányi homokszem, fekete pont a már kialakult élővilágban, akik nem illenek oda.

Mindkét kolóniakísérlet napok-hetek alatt elbukik, így csak a szökés és a menekülés lehetősége marad minden emberi szereplő számára. De minél több időt töltenek a Vesta felszínén, annál erősebben formálja őket is a bolygó. Hol fizikailag, hol mentálisan, az alapvető emberi szükségletek és túlélő-mentalitás mellett a karaktereknek azt a kérdést is fel kell tenniük magukban, hogy mit jelent embernek vagy élőlénynek lenni. Vállaljam-e az emberi öntudatot és az azzal járó fájdalmat, kimerültséget, halálfélelmet, kétségbeesést, a túlélők bűntudatát, amit a társaim, barátaim elvesztése után érzek? Vagy nem lenne inkább egyszerűbb, ha egy felsőbbrendű lény elveszi ezt tőlem, de életben tart és részévé tesz a természetnek? Tud-e harmóniában élni az ember a természettel, más fajokkal, akár saját magával vagy a bennünk rejlő gyengeségek eleve kódolják a konfliktust és a pusztulást?

A Scavengers Reign ezeket a kérdéseket nem a semmibe dobja, hanem a különböző karakterek jellemén és döntésein keresztül ábrázolja.

Ursula jár a legközelebb ahhoz, hogy az bejárja a hőssé válás folyamatát, ahogyan külső szemlélődő tudósból túlélő majd, de facto vezetőegyéniség lesz. Intelligenciája és talpraesettsége már a kezdetektől fogva evidens, de minden halálos csapda és fauna ellenére nem tudja visszafogni érdeklődését a bolygó belső működése iránt és sokszor ő az, aki képes visszarántani társát, a pragmatizmust életfilozófiaként felfogó Sam-et, hogy nem robotok, hanem emberek olyan érzésekkel, amiket semmilyen feladat fontossága nem tud teljesen kiiktatni. Sam, mint a hajó egykori kapitánya őrlődik a felelősség, a küldetéstudat, hogy nem veszíthet már el több embert, miközben keménysége talán indirekt okozója is volt a tragédiának.

Azi a sorozatos küzdelmek és morális dilemmák által kénytelen feltenni magának a kérdést, hogy meddig képes elmenni a túlélés érdekében és mit hajlandó saját lényéből ezért feláldozni. Levi, a robot viszont a bolygó mikroorganizmusai által egyre inkább olyasmire tesz szert, amire csak szintetikus élőlények képesek: érzések, öntudat, tényleges lojalitás egy ember irányába, aki emiatt már nem eszközként, hanem barátként kezeli. És persze ott van Kamen, aki saját kisszerűsége, vakmerő nagyravágyása hajszolt bűnökbe, olyanokba, akiknek súlya alatt összeroppan és hagyja, hogy föleméssze annak képviselője Hollow, a titokzatos gyíklény, akiből sötét pusztító lesz. Mindannyian egy közös cél felé haladnak, de merőben más utat járnak be és már emberként érnek annak végére.

Manapság szokás a sorozatokat egybefűzve, több órás filmként kezelni, de

a Scavengers Reign nagyon is sokat profitál a szándékosan epizodikus szerkesztésből,

ami nemcsak a legjobb ütemben osztja fel a különböző történetszálakat, de még az is lehetővé teszi, hogy ne csak az akció kerüljön előtérbe. Minden epizódban látunk kisebb történeteket, amik hol az elveszettség atmoszférájához tesznek hozzá vagy a bolygó gyilkos szeszélyeit illusztrálják. Az egyik epizódban míg Azi egy futurisztikus motoron keresztül próbál beolvadni egy idegen bivalycsordába, addig Ursula és Sam szálán hosszú perceket töltünk el azzal, hogy egy virágban élő apró idegen életciklusát láthatjuk: felébredés, halál, újjászületés. És ez nemhogy nem érződik feleslegesnek, egy csodálatosan meganimált vizuális szimbólum az örök körforgásról, ami egy élőlényekkel teli planéta nap mint nap keresztülmegy.

Egy körforgás, aminek az emberek a legjobb esetben is csak külső szemlélői, rosszabb esetben, erőszakos, brutális módon válnak annak részévé.

Mert a Vesta elképesztően fantáziával kitalált növényei, állatai, rovarszerű parazitái szemében az ember nem az élővilág alfaragadozója, hanem inkább csak eledel, ellenség, megszállni való gazdatest, valami, amit össze lehet préselni, megmérgezni, átszúrni, szétszabdalni vagy akár hússzerű másolatot készíteni. Az alkotók ezt sokszor hátborzongató, igazi testhorrorba áthajló szekvenciákban prezentálják, amikben sokszor még az animációs köntös se segít az iszonyaton. Az űrben majd később a kietlen vidéken álló, elhagyott űrhajó fenséges mérete és az emberi test törékenysége közötti kontraszt tapintható. Vedd el tőlünk a csúcstechnológiát, újra két lábon járó főemlősök leszünk, akiknek újra fel kell találni a kereket és kőbaltával agyoncsapni a mamutot.

Svavengers-Reign-5

Ami külön dicséretre méltó a Scavengers Reignben, az nem csak a világábrázolás méretei és részletgazdagsága, hanem az is ahogy az írók pont csak annyira fogják a néző kezét, hogy ne vesszünk el teljesen. Tudjuk, hogy a jövőben járunk, de nem kapunk hosszú szájbarágást az űrmeghódításának történelméről, a Földről, kolonizációról, különféle frakciókról. Elszórt dialógusmorzsákból, visszaemlékezésekből, képi információkból, sejtetésből tudjuk kiépíteni azt a hiányzó hátteret, de ezek lényegében nem létfontosak.

A Vestán nincs értelme sokáig a múlton rágódni, különben felfal a jelen. 

Mivel animációs sorozatról van szó, nem lehet elmenni a prezentálás kiválósága mellett, ami a jól felhasznált erőforrások, az ügyes stilizáció és a tehetséges rajzolók/animátorok munkájának iskolapéldája. Egyszerű, mégis karakteresen megrajzolt emberi szereplők, akiknek arcáról mégis leolvasható minden érzelem. Színpompás tájakról, sziklás hegyvidékekről, vizenyős mocsarakról készült nagytotálok, amikben kikockázva lehet keresni a legapróbb részleteket. Gombafák, emberszerű lámpások, pszichedelikus látomások, napkitörések, a Scavengers Reign hol festménybe illően gyönyörködtető, hol karfaszaggatóan dinamikus, de legfőképpen minden elemében művészileg átgondolt és egységes. Az animáció médiumát és a benne lévő szabadságot maximálisan kihasználja, és nem, hogy nem marad el semmiben élőszereplős társaitól, de még fel is adja nekik a leckét. Főleg ha ehhez még hozzáadjuk az elsőrangú (nagyrészt kevésbé ismert színészek nyújtotta) szinkronmunkát és Nicholas Snyder éteri zenéjét is.

Az utolsó epizód nyitva hagyja a lehetőséget egy második évadnak, de a Scavengers Reign mostani formájában, ezzel a 12 epizóddal is tökéletesen kerek egészet alkot.

Egy olyan lebilincselő, székbeszögező mestermű, tele csodával, veszéllyel, átélhető sorsokkal, dramaturgiailag tökéletes illeszkedő akcióval, földöntúli borzalmakkal. Egy olyan világgal, ami egyszerre teljesen idegen, mégis olyan sokban hasonló a miénkhez. Forogni fog tengelye körül, ameddig csak tud, egyedül rajtunk múlik, hogy mit kezdünk vele, mivé válik sorsunk rajta: egy szemvillanás alatt elfeledett lábnyom vagy maradandó emlék.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!