Amikor belevágtam az HBO legújabb saját készítésű sorozatába, A hátrahagyottakba, még nem sejtettem, hogy az utóbbi évek egyik legjobb tévés produkciójával lesz dolgom. Ömlengés alert.
A Tom Perrotta regényéből készült A hátrahagyottak egészen különleges alapszituációval operál. Egyszer csak, minden előjel nélkül eltűnik a Föld népességének 2%–a. Ki az utcáról, ki a szerelmes ágyból, ki a kocsi volánja mögül válik szó szerint köddé. Mapleton városát, csakúgy mint a világ többi részén élő 98%–ot, sokkolják a történtek. Három évvel később Kevin Garcey (Justin Theroux) rendőrfőnök próbálja fenntartani a rendet, ez azonban a legkevésbé sem egyszerű, mert egy hófehérbe öltözött, állandóan pöfékelő szekta mindent elkövet, hogy folyamatosan provokálja a normális életre vágyó, de arra valójában esélyt sem kapott túlélőket.
Maga az alaphelyzet is csodásan izgalmas, Mapleton városa igazi kísérleti laboratórium, ahol kíváncsi kivülállóként szemlélhetjük a bizarr események furcsa láncolatát. Fontos leszögezni, hogy ez egy tízrészes sorozat, és teljesen felesleges a harmadik vagy ötödik rész után azt várni, hogy összeáll a kép. Lehet, hogy helyesebb lenne azt mondani, ez egy film, amit tíz részben adott le a tévé. Egyetlen egész, kerek történet, felesleges egy elkapott fél óra alapján megítélni. Egyszerre kell megnézni, előlről a végéig, és akkor a katarzis nem marad el. Az alkotók csodálatos mozaikkockákból rakják ki a teljes képet, ami olyan erős hatást kelt, amit kevés más sorozat esetében tapasztalhattunk.
„olyan erős hatást kelt, amit kevés más sorozat esetében tapasztalhattunk”
Nem csak a fentebb már említett nem lineáris történetszövés teszi A hátrahagyottakat páratlanná, a zseniális színészgárda és az erős hangulat is garantáltan rabul ejti a nézőt. Ez utóbbi már az első részben beszippantja az embert, hihetetlen feszültségben tartja az első másodperctől kezdve, ami kitart egészen az utolsó rész utolsó percéig. A történet csúcspontját a kilencedik epizód adja, ami után joggal félhettünk egy unalmasabb lezárástól – a készítők azonban olyan meglepő eszközökkel szerkesztették meg a finálét, hogy már csak ezért megérte végignézni valamennyi részt. A hangulatról nemcsak a szépen komponált képek, a legjobbkor használt lassítások, hanem a remek zene is gondoskodott. Nemcsak a jól megválasztott betétdalok, de Max Richter igéző dallamai is hozzátettek a varázslathoz. Richter olyan filmek zenéért volt korábban felelős, mint a Libanoni keringő, a Lore, az Ezerízű szerelem vagy A futurológiai kongresszus, A hátrahagyottak sem marad el egyiktől sem.
S hogy kiknek köszönhetjük mindezt? Először is néhány remek színésznek. Justin Theroux mindeddig inkább kidolgozott felsőtestéről és Jennifer Anistonnal közös kavarásáról volt híres, most végre megkapta azt a terepet, ahol drámai hősként is tökéletesen kibontakozhatott. A csapatban helyet kapott még Liv Tyler, aki tökéletesen hozta a neki szánt mellékszerepet a hang nélkül is nagyot alakító Amy Brenneman és a szintén zseniális Ann Down mellett. Az érdem ezen felül persze a stábé, ahol olyan dörzsölt figurákat találunk, mint a Kártyavárat és az Időzavarbant rendezőként jegyző Cark Franklin, a Gyávák és hősök, a Hancock és a Csatahajó direktora, Peter Berg, illetve a Prometheus, a Z világháború és a Sötétségben – Star Trek könyvéért felelős Damon Lindelof. Csupa blockbuster, melyek gyakran kapták tőlünk azt a kritikát, hogy könyveik tele vannak papírmasé figurákkkal, hogy hőseik nem kaptak valódi mélységet – úgy tűnik, hogy ha adódik számukra elég tér, jelen esetben tíz óra játékidő, akkor ezek az emberek képesek nagyot alkotni.
Add Comment