Amikor belevágtam az HBO legújabb saját készítésű sorozatába, A hátrahagyottakba, még nem sejtettem, hogy az utóbbi évek egyik legjobb tévés produkciójával lesz dolgom. Ömlengés alert.
A Tom Perrotta regényéből készült A hátrahagyottak egészen különleges alapszituációval operál. Egyszer csak, minden előjel nélkül eltűnik a Föld népességének 2%–a. Ki az utcáról, ki a szerelmes ágyból, ki a kocsi volánja mögül válik szó szerint köddé. Mapleton városát, csakúgy mint a világ többi részén élő 98%–ot, sokkolják a történtek. Három évvel később Kevin Garcey (Justin Theroux) rendőrfőnök próbálja fenntartani a rendet, ez azonban a legkevésbé sem egyszerű, mert egy hófehérbe öltözött, állandóan pöfékelő szekta mindent elkövet, hogy folyamatosan provokálja a normális életre vágyó, de arra valójában esélyt sem kapott túlélőket.
Maga az alaphelyzet is csodásan izgalmas, Mapleton városa igazi kísérleti laboratórium, ahol kíváncsi kivülállóként szemlélhetjük a bizarr események furcsa láncolatát. Fontos leszögezni, hogy ez egy tízrészes sorozat, és teljesen felesleges a harmadik vagy ötödik rész után azt várni, hogy összeáll a kép. Lehet, hogy helyesebb lenne azt mondani, ez egy film, amit tíz részben adott le a tévé. Egyetlen egész, kerek történet, felesleges egy elkapott fél óra alapján megítélni. Egyszerre kell megnézni, előlről a végéig, és akkor a katarzis nem marad el. Az alkotók csodálatos mozaikkockákból rakják ki a teljes képet, ami olyan erős hatást kelt, amit kevés más sorozat esetében tapasztalhattunk.
„olyan erős hatást kelt, amit kevés más sorozat esetében tapasztalhattunk”
Nem csak a fentebb már említett nem lineáris történetszövés teszi A hátrahagyottakat páratlanná, a zseniális színészgárda és az erős hangulat is garantáltan rabul ejti a nézőt. Ez utóbbi már az első részben beszippantja az embert, hihetetlen feszültségben tartja az első másodperctől kezdve, ami kitart egészen az utolsó rész utolsó percéig. A történet csúcspontját a kilencedik epizód adja, ami után joggal félhettünk egy unalmasabb lezárástól – a készítők azonban olyan meglepő eszközökkel szerkesztették meg a finálét, hogy már csak ezért megérte végignézni valamennyi részt. A hangulatról nemcsak a szépen komponált képek, a legjobbkor használt lassítások, hanem a remek zene is gondoskodott. Nemcsak a jól megválasztott betétdalok, de Max Richter igéző dallamai is hozzátettek a varázslathoz. Richter olyan filmek zenéért volt korábban felelős, mint a Libanoni keringő, a Lore, az Ezerízű szerelem vagy A futurológiai kongresszus, A hátrahagyottak sem marad el egyiktől sem.
S hogy kiknek köszönhetjük mindezt? Először is néhány remek színésznek. Justin Theroux mindeddig inkább kidolgozott felsőtestéről és Jennifer Anistonnal közös kavarásáról volt híres, most végre megkapta azt a terepet, ahol drámai hősként is tökéletesen kibontakozhatott. A csapatban helyet kapott még Liv Tyler, aki tökéletesen hozta a neki szánt mellékszerepet a hang nélkül is nagyot alakító Amy Brenneman és a szintén zseniális Ann Down mellett. Az érdem ezen felül persze a stábé, ahol olyan dörzsölt figurákat találunk, mint a Kártyavárat és az Időzavarbant rendezőként jegyző Cark Franklin, a Gyávák és hősök, a Hancock és a Csatahajó direktora, Peter Berg, illetve a Prometheus, a Z világháború és a Sötétségben – Star Trek könyvéért felelős Damon Lindelof. Csupa blockbuster, melyek gyakran kapták tőlünk azt a kritikát, hogy könyveik tele vannak papírmasé figurákkkal, hogy hőseik nem kaptak valódi mélységet – úgy tűnik, hogy ha adódik számukra elég tér, jelen esetben tíz óra játékidő, akkor ezek az emberek képesek nagyot alkotni.
P.S.: Próbáltam elhelyezni A hátrahagyottakat az utóbbi évek tévés trendjeiben, de nehezen találom a helyét. Semmi helyszínelés, sehol egy képregényhős, nincsenek újrafazonírozott klasszikus nyomozófigurák sem. Bár a sorozat által ábrázol világ nem kifejezetten posztapokaliptikus, mégis mutatja egy ember utáni társadalom jeleit, s mint ilyen leginkább talán a The Walking Deadhez áll közel. Csakúgy mint az is, A hátrahagyottak is erősen moralizál, és így sokkal inkább illeszkedik egy mozis tendenciához, ami az elmúlt évek sci–fijeiben figyelhető meg leghatározottabban. Az emberiség végnapjaiban saját emberségét kereső főhős az utóbbi évek tudományos–fantasztikus filmjeinek központi alakja, aki akár Kevin Garcey is lehetne.
Add Comment