Sorozat

Bélkötelék – Slasher: Flesh & Blood

Az AMC horrorra szakosodott online felületén újraéledő Slasher antológiasorozat negyedik évadja véresebb mint valaha. De elég ez az üdvösséghez? Pilotkritika.

Teljesen nyilvánvaló, hogy egy ilyen címmel a Slasher soha az életben nem árult zsákbamacskát. Van egy sorozatgyilkos, aki szép komótosan haladva, epizódról epizódra leöli a szereplőket, hogy a végén fény derüljön a kilétére. A spanyolviasz nem itt lett feltalálva, bár egy ennyire egyszerű, de mégis kötött műfajtól talán nem is várja el ezt az ember. Legalábbis nem túl gyakran. Oké, lehet újat mutatni, lehet iskolát teremteni, sőt, néha lehet az egész műfajt elterelni egy bizonyos irányba, de

a Slasher legfeljebb a kanadaiságával tudott kicsit különc lenni.

Hogy mit értek ez alatt? Leginkább azt, hogy a kanadai szabadelvűség kicsit természetesebben tudja használni a sokszínűséget, legyen szó akár a stábról, akár a témaválasztásról. Az erősen LMBTQ+ tematikájú harmadik évad például bátor vállalás volt egy alapvetően popcorn műfajtól. De abszolút természetesen működött, egy pillanatig sem érződött, hogy itt most bármi az inkluzívitás jegyében történne.

És habár az azt megelőző két történet nem volt ilyen explicit, ugyanúgy érvényesült bennük ez a szemlélet, de ugyanúgy mint a harmadikban, nem hangsúlyosan, hanem az élet részeként volt sokszínű a társaság. Az olyan klasszikusok, mint a Péntek 13 vagy a Sleepaway Camp előtt tisztelgő második évad kommunája például érzékletes reprezentációja volt a szexuális elfojtás különböző formáinak, míg az első, a kisvárosi horrorok (Halloween, Sikoly) hagyományait követve járta körül a vallási szélsőség kényes kérdését a bűn és bűnhődés toposzát tematizálva.

Az antológiasorozat legújabb évadja az AMC horror streaming felületén,

a Shudderen tér vissza (miközben az első három szezon a Netflixen látható már egy ideje), és az egy percig sem kétséges, hogy az alkotók ezúttal is szerettek volna valami újat mutatni. Mondjuk az alapfelállás a második évaddal rokon, már amennyiben külön halmazba soroljuk a zsáner elszigetelt helyeken játszódó darabjait. A Hús és vér (Flesh and Blood) címre keresztelt negyedik etap azonban a vadon kellős közepén álló ház helyett egy kis szigetet választott helyszínéül.

Ide érkezik meg a Galloway család apraja nagyja egy évfordulós összejövetelre, aminek már a kiindulópontja is bizarr. Ez a 26. évfordulója annak, hogy eltűnt a szigetről a família egyik ifjú tagja és a fiút azóta sem találták meg. Hogy fokozódjon a groteszk, a családfő, Spencer Galloway (Kanada kétség kívül legnagyobb horrormestere, David Cronenberg megformálásában) bejelenti, hogy a hétvége során asszisztált öngyilkosságot hajt végre, hogy ne kelljen szenvednie a betegségétől. Ennek tiszteletére visszahozza a rég megszakad családi rituálét, melynek során a családtagok egymással versenyeznek a fődíjért. Csakhogy a jutalom ezúttal a családi vagyon.

Gyorsan elárulom, hogy családi játék alatt most senki ne egy ártatlan számháborút vagy a mindenféle nyomokat követő kincsvadászatot vizionáljon. Nem, elvégre egy Cronenberg játszotta karakterhez ez elég méltatlan lenne.

Ja és persze mindennek a tetejébe még egy sorozatgyilkos is vadászik a családtagokra.

Oké, szóval képzeljük el, hogy az Éhezők viadalába még bedobunk egy sorozatgyilkost is, de ezzel még nincs vége. Nincs, hisz a Flesh and Blood egy családtörténet is, ami azt hivatott bemutatni, hogy miért a generációs ellentétek, hogy miért a családi viszály és úgy egyáltalán, hogy miért olyan elcseszett ez az egész bagázs.

Ennek tükrében vegyük egy kicsit újra, mert az Éhezők viadala nem csak a Péntek 13-mal, hanem az Utódlással is keveredik. Úgy hangzik, mint ami már egy kicsit sok? Nos, nem véletlen, és épp ezen a ponton bukik el a sorozat, miközben

határozottan ez a leggrafikusabban véres évad és a horrorszál is kiválóan működik.

Ami viszont nem, az a műfaji kavalkád. Igaz, a groteszk sosem arról volt híres, hogy közel engedett magához, de a szappanoperákat is megszégyenítő fordulatok, az életidegen, már-már karikatúra szerűen túljátszott karakterek kavarodása a sokkal földhözragadtabb sztorielemekkel és a finomabban hangolt, sokkal realistább karakterekkel iszonyatosan elidegenítik a nézőt.

Mondjuk az is igaz, hogy valószínűleg pont ezzel furcsa eleggyel sikerült megnyerni David Cronenberget, hogy vállalja el a pátriárka szerepét. Cronenberg Spencerje már az első pillanatban tekintélyt sugall, néhány mondattal világossá téve, hogy ez nem egy szerető közeg, hanem puszta vérkötelék. Ebből a távolságtartó, rideg pillanatból hihetőbb az átmenet addig a pillanatig, hogy a vacsoraasztalnál felállva, szinte a többiek fölé magasodva egyfajta bizarr porondmesterré válik és bejelenti a morbid játékot. Szerepe talán a legjobban olvasztja magába az évad kettősségét.

Persze, ezt csak az első két rész alapján mondom, de valahogy nem tudom elképzelni, hogy ez később más lesz.

Németh Barna

Németh Barnabás a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg néhány könyvkiadónál dolgozik. Szabadidejében olvas és sorozatokkal foglalkozik, díjszezon idején pedig a díjszezonnal.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés