Sorozat

R-besorolású űrbalekok – Solar Opposites

A Rick és Morty készítőjének új sorozata, a Solar Opposites kezdetben kissé konvencionálisabb, mint vártuk. Ám, így is benne van a potenciál, hogy idővel önmaga jogán váljon kultikussá. Évadkritika. 

Ha van olyan műfaj, amelyik megnyerte a streaming forradalmat, akkor az nagy valószínűséggel a felnőtt közönség számára készített animációs sorozatok. Noha az első fecskeként számon tartott A Simpson család már bő harminc éve van műsoron, és a műfaj archetípusának tartott South Park is messze túl van már a fénykorán, igazán a 2010-es években szaporodtak meg a merészebb, morbid, és olykor igen komoly társadalmi témákkal foglalkozó animációs szériák. Legyen szó a Final Space totálisan örült űrkalandjairól, a BoJack Horseman pszichológiai értekezéseiről vagy a Harley Quinn okosan megközelített feminizmusáról,

az elmúlt évtized végleg leszámolt a „rajzfilm az mese, és a mese a gyerekeknek való” téveszméjével.

Mind közül a legkultikusabb azonban a Rick és Morty. A Justin Roiland zavarba ejtően perverz Vissza a jövőbe paródiáiból kinővő sorozat sajátos, nihilizmusba hajló filozófiájának, kiszámíthatatlan elborultságának és a sci-fi toposzokat dekonstruáló meta-narratívájának köszönhetően szinte azonnal belopta magát a 21. század popkulturájának pantheonjába. Ám még az ilyen kiemelten sikeres sorozatok kulisszái mögött sem mennek mindig zökkenőmentesen a dolgok. A harmadik évad után a készítők és az Adult Swim csatorna közötti elhúzódó tárgyalások miatt egy rövid időre kérdésessé is vált, hogy folytatódik-e a sorozat.

Noha végül sikerült megegyezni (a negyedik szezon közben el is startolt), a kényszerű hiátus lehetőséget adott Roilandnek, hogy a Rick és Morty egyik írójával, Mike McMahannel karöltve elkészítse a második animációs sorozatát a Solar Oppositest. A Hulu égisze alatt készített széria pedig le sem tagadhatná a származását. A felismerhető vizuális stílus, a rengeteg popkulturális utalás, a vérbő erőszak és a tény, hogy a főszereplő hangját, csak úgy, mint böfögő tudósét, most is Roiland adja, jogosan a Rick és Morty-ra emlékeztethetik a nézőt. Így fel is merül a kérdés, hogy vajon a Solar Opposites képes-e felnőni a nagy testvérhez, vagy csak a fáradt utánzata annak? Különösen, hogy a szitkom/animációs sorozat készítőknél nem ritka, hogy miután egyszer belenyúltak a tutiba, a későbbi projektjeik csak kvázi-remake-jei az első sikersorozatuknak. Ám Roiland szerencsére nem esett Seth MacFarlane hibájába.

Dacára a külső hasonlóságoknak, a Solar Opposites nem egy Rick and Morty másolat.

Persze a sorozat humora meglehetősen hasonló, de a dramaturgiája és a megközelítése egészen más. A Solar Opposites ugyanis egy szürreálisan elborult, vad és brutálisan morbid családi szitkom. Nagyjából az Űrbalekok R-besorolású változata. Sajnos azonban, a Gatling-géppuska sebességével szórt, sokszor erős gyomrot követelő poénáradat dacára a Solar Opposites első évadja még messze nem olyan formabontó és tartalmas, mint a fentebb említett kultikus felnőtt rajzfilmek.

Ahogyan azt a (majdnem) minden epizódban látott főcím is összefoglalja, a sorozat négy, űrhajótörött földönkívüli főhőse, Korvo, Terry, Jesse és Yumyulack jobb híján kénytelenek elsajátítani a kertvárosi életmód rejtelmeit. Minden igyekezetükkel megpróbálnak beilleszkedni. Legalábbis addig, amíg meg nem sikerül javítaniuk a járművüket, vagy ameddig a magukkal hozott puba nem fejlődik ki, véget vetve ezzel minden életnek a bolygón.

Az alaptörténet és a kertvárosi környezet joggal adná magát ahhoz, hogy a sorozat keményen belemenjen olyan társadalmi témákba, mint a xenofóbia, a kertvárosi idill álságossága, a rasszizmus, vagy éppen a liberálisok toleranciájának kényszeredett és sokszor kínosba hajló prezentálása. Tulajdonképpen magától értetődő lenne, hogy a sorozat parodizálja ezeket a társadalmi jelenségeket. Az alkotók pedig hébe-hóba reflektálnak ezekre a témákra, ám a hangsúlyt (egyelőre) mégsem erre helyezik. Roiland új sorozata ugyan lubickol az elborult, morbid és obszidián színezetű humorban, ám a társadalmi reflexió terén csak egy kicsivel merészebb, mint bármelyik „biztonsági játék” szitkom. Ehhez hasonlóan viszonyul a popkulturális utalásokhoz is.

Ugyan számtalan olyan poén hangzik el, amelynek az alapját egy filmes vagy sorozatos kikacsintás adja, ám ellenben a Rick és Morty-val, a sorozat sosem dekonstruálja igazán a műfaját. Igen: véresebb, meglepőbb és kiszámíthatatlanabb, mint egy élőszereplős, kertvárosi szituációs komédia, ám az epizódok felépítése kevés kivétellel jól követi azok bevett sémáját. A párokba szervezett főszereplők kapnak egy A és B (esetleg C) sztorit, amelyek kifutásai a fináléban valamelyest összeérnek, hogy a főszereplők levonhassák a szükséges tanulságot családról, és összetartozásról.

Figyelembe véve a sorozat humorát és groteszk hangulatát, kifejezetten meglepő, hogy ezek az epizódvégi összeborulások jóval őszintébbek, mint várnánk.

Bár értelemszerűen, a kendőzetlen és groteszk humorból fakadóan áthatja őket egy csipetnyi cinizmus, de összeségében mégsem érződik a Rick és Morty totális nihilizmusa. Bár a főszereplő Korvo egy Rickszerű figura – szuperracionális és legalább annyira arrogáns tudós –, vele ellentétben nincsen mindig igaza. A szkeptikus és merev Korvo és a földi élet iránt jóval lelkesebb, gyermeteg Terry sokkal inkább kiegészítik egymást, mint Rick és Morty valaha is tette. Egyik sincs durván alárendelve a másiknak, és a rögtönzött családjuk messze nem olyan toxikus környezet, mint a Smith família.

Az évad első fele már kellemesen elborult szórakozás, ám az utolsó három epizód győzött meg igazán arról, érdemes maradni a következő szezonra is. A hatodik rész minden korábbinál jobban használja ki a karakterek partra vetett hal helyzetét, miközben mer valódi társadalmi szatíra lenni. A finálé időutazós, pillangó effektes baromkodása pedig simán elmenne egy valódi Rick és Morty résznek is. A csúcs azonban mégis a kettő között megbúvó epizód, amely egy, az egész évad hátterében épített visszatérő poénra épül. Azt bontja ki szenzációsan egy szinte önmagában is értelmezhető kisfilmmé, ami szórakoztatóbb, a hatalmi hierarchiát bemutató posztapokaliptikus társadalomkritika, mint A platform.

A Solar Opposites tehát képes megtalálni a saját hangját,

amelynek köszönhetően idővel kiléphet Rick Sanchez árnyékából. A Rick és Morty humorának és az agyfasz animációs sorozatok rajongóinak mindenképpen érdemes egy próbát tennie az obszcén űrbalekok kertvárosi száműzetésével.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés