Sorozat

Ezt jól eldisneyskedték — Star Wars: Ellenállás

A Star Wars: Ellenállás animációs sorozat makacsul ellenállt, hogy befoltozza az Erőben keletkezett lyukakat újdonsággal és kreativitással, majd átállt a Disney sötét oldalára.

Ahogy Az utolsó Jedik ellaposította az új szériát Az ébredő erőhöz képest, joggal remélhették a rajongók, hogy a spin-off részek és esetleg a rajzfilmsorozat majd kibővítik az univerzumot izgalmas, új bolygókkal, fajokkal, karakterekkel és konfliktusokkal. Amit a Zsivány Egyes véghezvitt, azt a Solo távoli halvány derengésként tudta leutánozni. A 2014-ben kezdődött Star Wars: Lázadók animációs sorozat a III. és IV. rész közötti Galaktikus Birodalmat tárja a szemünk elé, megmutatva az ellenállás kialakulását. A Star Wars: Ellenállás elkészítésekor itt volt az újabb lehetőség, hogy jobban megismerjük a jók táborát, az Első Rend megerősödésének történetét, és újabb helyszíneket és életformákat fedezzünk fel a galaxisban. És mit kaptunk? Hát – az első rész alapján – nagyon nem ezt. Mintha egy jól sikerült fő filmre kötelező lenne egy gyengust gyártani, egy iszonyatosan erős spin-offra egy kritikán alulit és egy ígéretes animációra egy érdektelen, gyerekesebb rajzfilmet.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Hogy történhetett mindez, amikor az alkotó Dave Filoni jegyzi a Star Wars: Lázadók és a Star Wars: Klónok háborúja több epizódját is mint rendező és forgatókönyvíró?

Valószínűleg a „Disney” történt, de kifejtem jobban is.

A grandiózusság hiánya a korábbi hat Star Wars-filmhez képest erősen szembetűnő a fő alkotásoknál. Egyszerűbb környezet, flóra és fauna, kevesebb bolygó, kisebb flották, mintha spórolnának a látványvilágon vagy a CGI-on. Bár az Ellenállásban is felfedezni alaposan kidolgozott részleteket, főleg a versenyjelenetnél, de az egyszerűbb 2D-s grafika lehetővé tette volna, hogy sokkal kisebb erőfeszítéssel jóval nagyobb lélegzetvételű dolgokkal rukkoljanak elő.

Viszont az a pofátlanság, hogy a fő helyszínnek tűnő bolygó csupa vízből áll, hogy picit se kelljen a kék ég-kék tenger kombón gondolkodni, azért az felháborító. A karakterek kidolgozása mangás utánérzetű, engem elsőre az Avatár – Aang legendája és a Korra legendája figuráira emlékeztetett, nem is véletlenül, hiszen Dave Filoni több részen is dolgozott az előbbi sorozatban.

Mi lehet klisésebb a homogén háttérnél, ha már Star Wars? Az űrkocsmák mindenféle fura szerzettel. Főhősünknek pont egy tipikus pilótatanyára, a Colossusra kellett érkeznie, amely jószerével kétes figurákból, szervizekből, piacból és kocsmából áll. A főhős Kazuda Xiono egy kisebb űrcsata közben találkozik Poe Dameronnal, hat hónappal Az ébredő erő eseményei előtt. Poe magával viszi az ellenállók hajójára, a Tantive IV-re, ahol Leia Organa hologramját is megpillanthatja. Kaz kikönyörgi, hogy segíthessen, így parancsba kapja, hogy épüljön be egy pilótaközösségbe, és derítse ki, hogy ki melyik oldalon áll. Persze az ifjú titán egyből bajba kerül, és felhívja magára az egész Colossus figyelmét. A főhős feladata, ami a kémkedés, sok lehetőséget rejt, de az első részben egyelőre nem aknázták ki őket.

Le merem fogadni, hogy innentől a Solo-recept lesz:

epizodikus kalamajka, majd éppen hogy megússzák, mint mindig. Ami csavart hozhat a történetbe, az Kaz apjának titokzatossága, a kinézetét ravaszul rejtve hagyták az alkotók.

Nehezen hittem, hogy a Solónál is lehet ötlettelenebb valami, de olyan érzésem támadt, mintha a történet megalkotásakor kínosan ügyeltek volna, hogy egy porszemnyi újdonság se essen a gépezetbe, legfeljebb újabb cuki lényecskék. Hogy sokat ne lőjek le még az első részből, mondok egy „egyszer ezt már mind láttuk” mesét, amely egy messzi-messzi galaxisban játszódik. Van egy ifjú, aki pilótaálmokat dédelget és kifejezetten tehetséges, de bajba kerül egy kocsmai balhéban, csak hogy egy idősebb és bölcsebb személy kihúzza a pácból, ám az események alakulásának hála egy pilótaverseny közepén találja magát egy kifejezetten rozoga járművel. Mintha, ismétlem mintha ezeket az elemeket már elsütötték volna. A nosztalgiámra akartak volna hatni, mint Az ébredő erőben? Lehetséges. De a nosztalgia nem forgatókönyvek fénymásolása és újra összevágása.

A karakterek idétlensége és egydimenzióssága a gyerekközönséghez van egyszerűsítve, de mintha sokkal fiatalabb lenne a teljes célközönség, mint a Star Wars: Lázadók esetében. A dialógusok egyszerűek, mintha egy gyerekeknek szóló westernfilmből lopták volna. Van új, idegesítő, jószívű idióta karakter, nevezzük zöld Jar Jarnak. Droid is akad, ne aggódjunk, kékebb R2-D2-nk is van, de inkább a jól bevált BB-8 a sztár. Kaptunk egy új, az Első Rendhez tartozó gonoszt is, akiről eddig nem sok derült ki. Poe és Leia mellett mézesmadzagnak megemlíteném, hogy más régi ismerős is fel fog bukkanni, például Captina Phasma még aranyló páncélban, és Kylo Ren is tiszteletét teszi.

Ami a kevés pozitívumok egyike, hogy a szinkronhangoknak az eredeti színészeket nyerték meg.

Összességében nagyon kilóg a tauntaunláb, a Disney tetten érhető a kreativitást nélkülöző biztonsági játékával, a karakterek között tökéletesen elosztott rasszeloszlással, és a „fejbe vágtunk valakit, ezért nevessünk” szintű óvodás humorával. Mivel főleg gyerekeknek készült, lehet, csak nekem vannak túlzó elvárásaim, de akkor a korábbi rajzfilmek miért tudtak komplexebbek lenni?

Szádeczky-Kardoss Klára

Szádeczky-Kardoss Klára a Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett. 2016-ban csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez. Újságírói tevékenysége mellett novellákat is ír.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés