Sorozat

Vége a világnak, az élet megy tovább – Tizenegyes állomás

Pusztító világjárvány utáni posztapokaliptikába vezényel el az HBO új, Tizenegyes állomás (Station Eleven) című sorozata.

Míg a pandémia elején mindenki rácuppant Steven Soderbergh 2011-es Fertőzés (Contagion) című filmjére, – amiről az a hír járta, hogy előre megjósolta egy globális járvány lefolyását – azóta jócskán lelohadt a morbid lelkesedés a járvány témájú fikció iránt. Ehhez hozzájárultak az olyan alkotások, mint például a Songbird, ami létezésének okát azóta is rejtély fedi. Igaznak bizonyult tehát az az aranyigazság, hogy az emberek nem azért járnak moziba (vagy Netflixeznek), hogy viszontlássák életüket a vásznon (vagy a képernyőn). Ellenkezőleg: azért néznek filmeket és sorozatokat, hogy elszakadhassanak a valóságtól pár óra erejéig. És ha tényleg ez a célunk, a Station Eleven nem fog csalódást okozni. A kritika az első három epizód alapján íródott.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Karácsony előtt pár nappal kezdődik történetünk: Jeevan (Himesh Patel) színházi előadáson vesz részt, ahol a Lear királyt játszó színész összeesik a színpadon. A tragédiát követő káoszban magára marad egy gyerekszínész, Kristen (Matilda Lawler), akit Jeevan hazakísér. A kislány sosem ér haza, mert újdonsült pártfogójával még aznap este együtt karanténba vonulnak a hirtelen eldurvuló járvány elől. A második epizódban Kristen (Mackenzie Davis) már felnőtt és az emberiség nagy része kihalt. Kristen a Traveling Symphonies (Utazó szimfóniák) nevezetű, kizárólag Shakespeare darabokat játszó társulattal járja Észak-Amerikát, és kutatja a tőle azóta elszakadt Jeevan nyomait.

Jó nagyot ugrunk a 21. század civilizált világától a posztapokaliptikus vadnyugatig. Szerencsére a kettőt összekötő elem, azaz a pusztító pandémia nem kap főszerepet: kit is érdekelne ez a lerágott csont? Bár a történet mozgatórugója a katasztrófa, mégsem a járványról szól. A sorozatbeli sertésinfluenza villámgyorsan végigsöpör az emberiségen, mintha a készítők minél előbb le akarták volna tudni. Így végre aztán belevághatnak a történet lényegesebb részébe. Inkább a katasztrófát megelőző és azt követő történések kerülnek előtérbe: az emberi sorsok, amik összekötik a jelent a múlttal. Epizódról epizódra több derül ki arról, melyik karakter hogyan kapcsolódik a másikhoz és miként hatottak visszafordíthatatlanul egymás életére. Kicsi a világ és véges.

A Station Eleven emiatt nem egy relevancia-pirospontokért tekerő sorozatocska.

Nem akar erőltetett módon összekacsintani a nézővel, hogy lám, világjárványról szól, hát nem aktuális? Ennek fő oka, hogy adaptációról van szó, aminek eredetije 2014-ben jelent meg. Emily St. John Mandel azonos című regénye el is nyerte a legjobb brit science fiction könyvnek járó Arthur C. Clarke díjat. Érdekes módon a sorozat készítői sem a jelenlegi helyzetet próbálták meglovagolni, hisz jóval a COVID kitörése előtt született döntés a sorozat elkészültéről. Sőt, a sors fintoraként a Station Eleven forgatását félbe kellett szakítani a való világban tomboló járvány miatt. De mekkora szerencse, hogy végül elkészült!

A sorozat posztapokaliptikus világa egy megkapó, saját törvényei szerint működő, különös és vad hely. Se nem utópia, se nem disztópia. Egy új, másfajta létezés, amiben nem működnek az okostelefonok, ami nem is mindig baj. A pandémia műfajában utazó alkotások többsége (28 nappal később, Z világháború, Cargo, Legenda vagyok) a disztópikus horror-thriller vonalon mozog, zombikkal nyakon öntve. A Station Eleven ebben eltér tőlük, igaz, tele van veszéllyel és szenvedéssel és korántsem idilli társadalmat mutat be. Ugyanakkor nem hiányzik belőle a szépség, az emberi jóság, a humor és a művészet sem. Ez utóbbi hajtja az utazó Traveling Symphonies társulatot is: hogy elhozzák a művészet nyújtotta önfeledt élményt a túlélő közösségeknek. Az ebben a gesztusban rejlő remény adja a Station Eleven motorját: az emberek egy világméretű katasztrófa után is képesek túlélni, összeállni és alkotni. 

Minden veszve van, és mégsem: az élet megy tovább, the show must go on.

Kristen alakja testesíti meg ezt a bonyolult létezést: túlélő, egyben színésznő és művész, aki ölt embert és kész többet is ölni, ha kell. Mindkét színésznő, a fiatal Kristent játszó Matilda Lawler és a felnőttet alakító Mackenzie Davis (Terminátor: Sötét végzet) is bölcs választásnak bizonyult. Lawler érett játéka Davisével vetekszik és az őket körülvevő szereplőgárdát is csak dicsérni lehet. Gael García Bernal (Y Tu Mama También, Idő) és Danielle Deadwyler (A vadnyugat törvényei szerint) kettősének izgalmas szerelmi története magával ragadó és prímán adagolt. Himesh Patelnek (Yesterday) pedig jól áll a neurotikus, nagyszívű, kissé kelletlen gardedám szerep.

Mindezt nagyszerű látvány koronázza, amiben Hiro Murai rendező és Ruth Ammon production designer munkáját dicsérhetjük. Az általuk megteremtett posztapokaliptikus, természet uralta világ szintén magával hordozza a remény, az újjáéledés és folytonosság ideáit, amitől annyira érdekessé válik a sorozat. Arra emlékeztet, hogy akár lehetne rosszabb is helyzetünk, de még akkor is van, amiért érdemes élni.

Takács Janka

Janka jelenleg elsőéves hallgató a párizsi Sciences Po egyetem média és kommunikáció szakán. Mozifüggő, legfőképp a régi hollywood-i filmeket és az indie filmeket kedveli, de egy ütős filmzenével bármikor le lehet venni a lábáról.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés