Fókuszban Sorozat

Hallottál már a ’80-as évekről? – Stranger Things (3. évad)

A Stranger Things 3. évadja újabb merülést tesz a múltba, azonban egyre kevesebb dolgot képes felhozni a felszínre. A legnagyobb fejlődése, hogy nemcsak más filmekből, de már önmagától is nyúl. Évadkritika.

A nosztalgiába merülni kicsit olyan érzés, mintha tagadnánk a jelent. Visszavágyunk egy olyan időszakba, amit alaposan ismerünk – hiszen átéltük –, és ez komfortot nyújt nekünk. Napjaink filmgyártása folyamatosan apellál erre az érzésvilágra: az ismeretlen helyett az ismertet nyújtja, biztonságot kínál.

Mikor tanácstalanul állsz a moziműsor előtt, semmitmondóbb és ködösebb címek közt válogatva, akkor előbb-utóbb csak feltűnik egy Halloween, Az oroszlánkirály vagy egy Jurassic Park. Tudod mire számíthatsz, ha őket választod.

Még a zenei világot se kerülte el ez a tendencia. Hogy is tehette volna, mikor még itthon is a legnagyobb magyar fellépők közt szerepel két DJ, akik a ’90-es és 2000-es évek zenéit tolják lejátszási listáról. Jelszó: orrba-szájba visszavágyódás, mert a jelen nem tud semmit. A Stranger Things szerencsére ennél többet kínált a nézőknek a tévé képernyői előtt.

A Duffer testvérek sorozatának azért lehet megbocsátani a nosztalgiázást, mert egy olyan filmes alműfajt emeltek be a mainstreambe, ami utoljára a taglalt múltbéli időszakban volt népszerű. Nevezetesen a gyerekközpontú horror-kalandfilmet, melyen egy komplett rendezőgeneráció nőtt fel. J.J. Abrams Super 8-a előzte meg a Stranger Things jöttét, mely film nagyon profin ötvözte a gyerekszereplők közti kémiát, a felfedezés élményét és a veszély folyamatos adagolását. Méltó szellemi örököse ennek a Spielbergtől származó stílusnak a Stranger Things is – legalábbis az elején még biztosan az volt.

Ha túl sokat nosztalgiáznak a művészetben, megáll a progresszió, nincs haladás.

A Stranger Things eleinte felelevenített egy stílust, szerethető karaktereket és izgalmas rejtélyt tárt elénk. A második évad nagyjából másolta az előzőt, de újabb irányba terelte a szereplőket, és alaposan foglalkozott problémáikkal, jellemfejlődésükkel – miközben a cselekmény sokadlagossá degradálódott. A harmadik szezon viszont nem akar semmit másképp csinálni: azt kapjuk, amit az előző évadok is nyújtottak.

A fenti állítás lehet dicséret is: hozza az elődök nem igazán eredeti, de szórakoztató és feszült hangulatát. A Stranger Things 3. évadja nem teszi magasabbra a lécet, de mivel nagyképűbben, bizonyításvágy nélkül fut neki, leveri azt. Minden víziótól, innovációtól mentes az idei szezon, és amit újításnak szántak, azt mind más filmekből nyúlták. A testrablók támadásából a megszállás módja, a Holtak hajnalából a plázamánia és a Terminátorból az izomagyú, kockafejű – jelen esetben orosz – gyilkológép mind inspirációként szolgáltak Dufferék számára. Vagy szimplán lenyúlták őket és kész, hiszen itt nem lehet eldönteni. A gond inkább, hogy a saját ötletükről, a Tótágas koncepciójáról és a démonok világáról a harmadik bőrt is lenyúzni már inkább fárasztó, mint székbe szögező.

Értelmetlen említeni a történetet, mert ha láttál már Stranger Things évadot, akkor ismered ezt is. Az elején még laza ismerkedés a szereplőkkel, miközben hőseink közül páran megérzik, hogy valami nem stimmel. Elkezdődik a több különböző szálon zajló nyomozás a paranormális események után, és később lelepleződik egy összeesküvés. A legvégén találkoznak a szereplők és közösen futkorásznak laborokban, katonai létesítményekben és egyéb hasonló helyeken a legundorítóbb szörnyek elől. Eleven (Millie Bobby Brown) eközben pedig telekinetikus képességeit használja, mely során mindig vizenyős lesz a szeme, az orra vére pedig elered.

Most csupán az arányokat rontották el az alkotók.

Míg a második évad a kopizás ellenére élvezhető volt a szereplők életteli interakciói miatt, itt abból sokkal kevesebbet kapunk a banális cselekmény rovására. Pedig nagy változások történtek az egy év alatt, míg nem láttuk a gyerekcsapatot, szüleiket, tesóikat és barátaikat. A gyerekek már a tinédzserkoruk közepe felé járnak, hangjuk egyre jobban mutál, és prioritásaik közt nem igazán szerepel már egy jó szerepjátékozás este a pincében. Kezdenek felnőni, és ez szétszakítja a baráti társaságot, mégis mindezt félre kell dobniuk, mert új veszély leselkedik Hawkins városára.

Sajnos az tenne a legjobbat a Stranger Thingsnek, ha kicsit visszafogná magát a rejtélyek, a horror és a sci-fi/fantasy elemek területén, és a sztori inkább a figurákra épülne a szokásos rohangálás helyett.

Most nézzen mindenki magába: ki az, aki ezt a sorozatot az akciók miatt nézi? A nyolc epizód pikk-pakk eltelik, és mikor vége, eszünkbe juthat, hogy Will, Mike, Lucas vagy Jonathan alig volt releváns az évad számára. Nyilvánvaló, hogy képtelenek mit kezdeni ennyi szereplővel, irtani meg nem akarják őket, hiszen ahhoz túl szeretnivalók (meg gyerekek is, az meg itt tabu).

A többször látott dramaturgián nem javít, hogy a gyerekek tiniverziói sokkal antipatikusabbak a korábbiaknál, ami az életszakasszal jár. Mike (Finn Wolfhard) szerencsétlen és akaratos, Elevennek kezd kinyílni a csipája, Max (Sadie Sink) folyamatosan barátai ellen dolgozik, Lucas (Caleb McLaughlin) egy önelégült seggfej. Csupán Will (Noah Schnepp) és Dustin (Gaten Matarazzo) maradt önazonos, bár ők pont, hogy megrekedtek a saját szintjükön. A helyzet egy fokkal érdekesebb a felnőtteknél: Joyce (Winona Ryder) már egyre kevésbé idegroncs, Hopper (David Harbour) viszont ostobább, de még mindig szerethető melák. Elvileg ők romantikus érzéseket táplálnak egymás iránt, de a színészeknek nem sikerült átadni az összhangot, amitől hiteles lenne a vonzalmuk.

Ami igazán működött emberileg, azt tehát nem a főbb hősöktől kaptuk meg, hanem a fagyiárus mellékszereplő huszonévesektől.

A suli egykori királya Steve (Joe Keery) nem találja a helyét, és ezen nem segít a flegma Robin (Maya Hawke) sem. Kettejük összecsiszolódása az évad legjobb és legátélhetőbb momentumait szolgáltatják – ráadásul kapcsolatuk több meglepetést tartogat, mint elsőre várnánk. Steve és Robin esetében működött az, hogy a cselekmény megpróbáltatásai során megismerjék egymást: hiába vallatták őket sztereotip orosz katonák, az ő könnyed adok-kapok dialógusaik folyamatosan feldobták az évad hangulatát.

Ha nem a horror van terítéken, a készítők igyekeztek a lehető legtöbb korabeli slágert az arcunkba nyomni. Nagyjából ott vesztettem el a türelmem, mikor a szereplők egy dombra próbáltak felhajtani a Higher and Higher című dal aláfestésére. Utána pedig elénekelték együtt a Végtelen történet betétdalát, ami után a készítőknek biztosan szemészhez kellett menniük a kacsintóizmok sérüléséből kifolyólag. A mozi se maradt ki: a Vissza a jövőbe egy egész epizód alatt megy a háttérben, hiszen mégiscsak 1985-ben járunk.

Gondolom, Dufferék már alig várják, hogy a 4. évadnál leadhassák a Papa Don’t Preachet Madonnától, a gyerekek pedig idézgethessék A bolygó neve: Halált vagy a Top Gunt

– ugyanis ez vette át a lényeget. A hangulatépítést a korhű zenékre és a popkulturális utalásokra bízza, nem pedig az atmoszférikus sztorimesélésre.

A Stranger Things elfáradt. Még egy évaddal szépen le lehetne zárni Hawkins hőseinek történetét, de többre már szerintem nem képesek a készítők. Mikor a múlt század horrorjaiból mindent lenyúltak, és már a saját sztorielemeiket is ismétlik, ott masszív változtatásokra van szükség. Csak hát az progresszió, fejlődés, előrehaladás. A Stranger Things hiába köti le az ember figyelmét és produkciós szempontból is igényes, beleesett a saját csapdájába: nosztalgiával beédesgette a nézőket, de ahhoz, hogy jobbá váljon, el kell engednie a múltba révedést.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Ráadás és Moziban rovat szerkesztője. Kedvencei az életszagú, morális kérdéseket feszegető filmek – az igényes blockbusterek mellett.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..