Sorozat

Lépéshiba – Swagger

Az Apple TV+ legújabb ifjúsági drámája nagyon vagány széria. Szépek a képek, nem akarok kirohanni a világból a rapbetétektől és még a gyerekszínészek is ügyesek. De mi voltaképpen a Swagger? Egy nagyszájú divatmajom vagy egy ennek tűnni vágyó érett kamasz? A kritika az első három epizód alapján készült.

Népszerű és piszkosul tehetséges srác Jace (Isaiah Hill), ezt az anyja, Jenna (Shinelle Azoroh) is tudja. Felkéri a beváltatlan ígéretként visszavonult és edzőnek állt Ike-ot (O’Shea Jackson Jr.), hogy egyengesse fia NBA-be vezető útját. Persze, ez az út rengeteg külső és belső gonddal van kikövezve mind a régi, mind az új üdvöske számára. Szembe kell nézniük a korrupt financiális rendszerrel és a közösségi média pszichotikus elvárásaival egyaránt. 

A Swagger masszív pillérekre támaszkodik; hitelességre és profizmusra. 

Egyrészt, a széria mögött tanácsadóként működik Kevin Durant, napjaink egyik legismertebb kosarasa, akinek ifi éveiből merített ihletet Reggie Rock Bythewood, a Swagger kreátora. Durant testközelből tapasztalta meg az ifjúsági ligák hangulatát és akadályait, és bár leegyszerűsítve, de hitelesen interpretálják. Ezen tovább erősít a főszereplő Hill, akinek ez az első filmes szerepe. Korábban kosaras babérokra tört, így az akciószekvenciákban ténylegesen zsugázó fiatalok döntéseinek kivitelezése és súlya életszagú, még ha eufemizált is.

Másrészt, a Swagger felett producerként bábáskodik az a Brian Grazer, aki a Ron Howarddal közös Imagine Entertainment produkciós cégével megannyi hollywoodi szuperprodukció háttérországát biztosította. A cég sikerei számokban: 15 milliárd dolláros bevétel, 45 Oscar-, 61 Golden Globe- és 202 Emmy-jelölés – valamit tud az öreg. Ebbe a sorozatba is bőven pumpáltak pénzt, sőt, a világ második legértékesebb cégével, az Apple-lel paktáltak le, így az 1 milliárd dolláros büdzsé nem is oly meglepő. Persze, mint tudjuk az idei év másik másik kosaras szuperprodukciójából a Space Jam: Új kezdetből, nem minden arany, ami fénylik. 

Ha csak a Durant–LeBron-csatát nézzük, nem kérdés, ki nyert, de az is igaz, hogy Michael Jordan öröksége nem tette magasra az IQ-lécet. 

A Swagger esetében két mű is relevánsabb kapcsolódási pontot nyújt. Egyfelől az Apple első sport sorozata, amely egyben eddigi egyik legnagyobb közönség- és kritikai sikere egyaránt, a Ted Lasso

Az őrült amerikai foci edző angliai ámokfutása teljesen más hangot üt meg, hiszen alapvetően vígjáték, de sok technikai hasonlóságot mutat a Swagger-höz, a megcsócsált almán és a klasszikus, lesajnált középcsapat amatőrnek tartott edzőjével az élen, expozíción kívül is. Legfontosabb ezek közül az akciószekvenciák koreográfiája és a fényképezés stílusa. Sok lassítással és tágabb plánokkal operálnak, ellentétben a hagyományosan gyors montázsra és szűk kompozícióra építő sportfilmekkel. A Swagger mérkőzései így jobban érzékelhetők és dramaturgiailag koncentráltabbak, az pedig a forgatókönyvírók dicsérete, hogy nincsen kőbe vésett győztes-vesztes felállás.

Másfelől, Grazer korábbi munkája, a Friday Night Lights – Tiszta szívvel foci című, kultikussá érő sorozata mutat utat az Apple nagy dobásának. Formanyelve unikális; örökmozgó három kamerával egyetlen alkalommal rögzítették a felvételeket, a színészvezétés improvizációkra épült, ezzel kölcsönözve dokumentarista stílust a műnek.

Technikailag tehát tökéletes reciproka a Swaggernek, ami viszont sokat merített a FNL karakter- és környezetstruktúrájából. Jace-en és Ike-on kívül minden mellékszereplő saját történetet és drámát kap. Főhősünk legjobb barátja, Crystal (Quvenzhané Wallis) szexuális zaklatás áldozatává kezd válni. Jace nemeziséből baráttá avanzsáló Phil (Solomon Irama) pedig egy alkoholista apa családon belüli erőszakának nyomait viseli. Mindeközben a sorozat a kamasz lét problémáiban barangol, a rivalizálás bűnös mámorát és a barátkozás félelmetes gátjait tárja elénk, amit mind megéltünk 14 éves kisiskolásként.

Az alkotók tudják, hogy egy sportteljesítmény fejben dől el, a mentális és lelki folyamatok megértéséhez pedig elengedhetetlen a külső környezet megismerése. Műfajilag éppen ezért nehéz besorolni a sportfilmeket, hiszen nem önálló zsáner. Ahogyan azt a nagy kosaras cikkünkben is sugalmaztuk, a sport mindig hordozó. Hol egy életrajz (Az aszfalt királyai), máshol egy szocio-komédia (Bajnokok), esetleg egy terápiás dráma (The Way Back), vagy egy családi film (Warrior – A végső menet), sőt akár még a történelem (Invictus – A legyőzhetetlen) is megbújhat a felszín alatt. 

A sportfilmek sikere abban rejlik, hogy egyetlen aspektust emelnek ki, az pedig, hogy milyen vetülettel bír, már a fűszerezés. A Swagger azért bukdácsol, mert mindenről akar szólni, minden létező módon.

Vicceskedik, ahogy az egy ifjúsági történethez illik. Dramatizál, ahogy az egy terápiás és családi filmhez passzol. Mindeközben egy életutat kell ábrázolnia. Ezzel még nincsen baj, ahogy azzal sem, hogy aktualizál, s mintegy történelmi aspektusba, a pandémia kirobbanása és George Floyd meggyilkolása között foglal helyet. Erős túlzás volna azt állítanom, hogy paranoia-thrillert készítettek Bythewood-ék, de a maszkos emberek miszticizált megjelenítése, a híradások az egyre nagyobb méretet öltő olasz vírushelyzetről, valamint a Jace által tapasztalt rendőri túlkapások, az indokolatlan helyen és időben vijjogó szirénák arra enged következtetni, hogy a széria előrehaladtával gyarapodni fog a Swagger aktuálpolitikai felhangja. 

Ennyit viszont már nem bír el a sorozat, mert bár fontos kérdéseket vet fel, főleg a cselekményidő szerint akkor még csak triviálisan létező Black Lives Matter mozgalommal kapcsolatban, ezen tényezők nélkül is erősen osztott a figyelme.

Pedig a fekete kultúra bemutatása alapvetés lehetne, a sok-sok mellékszál kárára.

Legjobb pillanataiban Ike csapatkohéziós edzést tart a srácoknak; fel kell ismerniük a klasszikus hip-hop dalokat, téves válasz esetén büntető futás dukál. Jackson könnyen geget formálhatna apjából, Ice Cube-ból, mondván ő a raptörténet legnagyobb alakja, mégsem teszi, hiszen ő nyugati parti rapper, a történet pedig keleten játszódik. 

Az ilyen apróságok, valamint a szenzációs felvételek, (olykor a Creed ominózus bokszjelenetét idéző egysnittes svenkek), a pazar utómunka és a szerethető színészi játék révén válik szórakoztatóvá a Swagger. A narratíva szempontjából azonban inkább hat szétesőfélben lévő balettnek. Pont olyan, mint egy hatalmas zsákolás egy lépéshiba után: attraktív és megmutatja a tehetségét, de a koncentráció hiánya miatt szabálytalan. 

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés