Sorozat

Szegény ember Eufóriája – X generáció

Az HBO-s X generáció (Genera+ion) bizonyítja, hogy akármennyire is kimeríthetetlennek tűnő téma a kamaszkor, tinisorozatokból is megárt a sok. A kritika az eddig bemutatott első három epizód alapján készült.

Az Y-generáció egyik kulcssorozatává váló Csajok pilotjában hangzott el az alkotó Lena Dunham szájából az “Azt hiszem én vagyok a generációm hangja.  Vagy legalábbis egy hangja egy generációnak” ikonikus mondat. Sok évvel a Csajok befejezése után Dunham most egy másik korcsoport, a mai kamaszok életébe nyújt betekintést, de ezúttal nem szerzőként, hanem executive producerként. A T betűt LGBTQ+ mozaikszót idézően átalakító Genera+ion furcsa döntésből adódóan X generáció címen fut az HBO GO-n, holott valójában a Z-generációról szól és részben egy Z generációs tálalásában. Ami meglepő, mert 

a sorozat sokkal inkább érződik középkorú csatornafejesek trendmeglovagolási kísérletének.

Zelda Barnz 17 évesen adta el a pilot ötletét az HBO-nak, de nem a semmiből jutott kamaszként egy ilyen fontos lehetőséghez. Zelda a hollywoodi rendező Daniel Barnz (Boldogság bármi áron, Csúf szerelem) gyermeke, és ketten jegyzik társalkotóként a sorozatot. A nepotizmustól eltekintve az együttműködés lehetne kifejezetten virágzó is: Zelda adja a hitelességet, Daniel a szükséges szakmai tapasztalatot. Minden idők egyik legjobbjának tartott tinisorozata, a Skins is szülő-gyerek alkotópárossal készült, de a Genera+ion nem valószínű, hogy hasonló sikertörténetet fog befutni.

A Genera+ion egy szókimondó, a tinédzserkori szexualitással tabudöntögető módon foglalkozó, egyszerre sötét és vicces sorozatként pozicionálja magát, ami nem fél beleásni a sötét lélektani mélységekbe és a világégésbe születő generáció problémáiba. Ismerős premissza? Talán nem véletlen, hogy akkor kapott zöld utat, amikor az Eufória éppen az HBO egyik legnépszerűbb futó sorozata. A Genera+ion így nem igazán tud élni az újdonság erejével, de ettől persze még működhetne érdekes és szórakoztató tinisorozatként. Csakhogy az első három epizód 

sokkal inkább azzal van elfoglalva, hogy a generáció hangjaként deklarálja magát, a karakterek építése helyett.

Ahelyett, hogy egy mai tinédzser utánozhatatlanul eredeti látásmódját kapnánk a sorozattól, a Genera+ion a streamingháború tucattermékének hatását kelti, ami mintha a Z generációval azonosított hívószavak forgatókönyvesítéséből született volna. A humor legjelentősebb része arról szól, hogy a mai kamaszok állandóan a politikai korrektségről sipákolnak és folyamatosan a telefonjukon csüngnek. Míg Dunham Csajokja úgy tudott gúnyt űzni a millenniálokból, hogy azon a vicc tárgyai is jót tudtak derülni, a Genera+ion mintha lenézné azt a generációt amiről (és vélhetően amihez) szólni szeretne. 

Amikor eltekint a fricskától, a sorozat megpróbál őszintén beleásni a kamaszok örök érvényű, illetve a kifejezetten a mostani fiatal generációt érintő problémákba, melyekből inkább az utóbbi működik jobban. A második epizód jelentős része például egy potenciális iskolai lövöldöző miatti lezárás alatt játszódik, ami annyira rutinszerű a mai középiskolásoknak, hogy inkább bosszantónak élik meg, mint félelmetesnek.

Ugyanebben az epizódban a diákok a vágyaikról beszélgetnek, amikor az egyik lány kijelenti, hogy ő főiskolára szeretne menni: az első hallásra végtelenül általánosnak tűnő jövőkép a mai tizenévesek számára (akik a való világban lényegében egy éve nem tudnak hagyományos keretek között iskolába járni) egyáltalán nem tekinthető biztos pontnak. Hasonló probléma merül fel a társadalmi ügyeket segítő klubokba való jelentkezés során: minek megpróbálni jobb hellyé tenni a világot, ha úgyis mind meghalunk 2050-re?

Az ilyen pillanatoknál megvillan a lehetőség, hogy a Genera+ion tényleg hiánypótlóvá váljon – csak a körítés ne lenne annyira elcsépelt.

Meg kell hagyni, hogy nagyon nehéz helyzetben van, hiszen jobbnál jobb tinisorozatok tömkelege mellett kell bizonyítania, hogy érdemes a figyelemre. Szarkasztikus filozofálásban és érzelmeket fokozó látványban eltörpül az Eufória mellett, a hormontúltengés és a szex témakörét a Sex Education és a Big Mouth ötletesebben vizsgálja, az erotika jobban működik a Normális emberekben – és ez csak néhány cím az utóbbi pár év kiemelkedő coming-of-age szériáiból.

A Genera+ion levethetné magáról az eredetiség terhét olyan karakterekkel, akiket akkor is érdemes követni, ha igazából nem mondanak semmi újat a világ működéséről és a tinédzserélményről, azonban ma már nem kuriózum, ha a szereplőgárdában a fehér heterók vannak kisebbségben. A különböző bőrszínű és szexualitású karakterek ábrázolása csak a felszínt kapargatja az első három részben, de ez még javulhat az évad alatt. Több elmélyülés és kevesebb kényszeredett menősködés sokat segítene a szereplők és az egész sorozat szerethetőségén. 

Barnzék alkotását nézve egyszerre juthatunk arra a következtetésre, hogy túl sok tinisorozat készül és nagyon kéne egy hiteles széria a Z-generációról.

Azt már megannyi film és sorozat feldolgozta, hogyan próbálnak megküzdeni a felnőtté válás nehézségeivel az ezredfordulósok, de a digitális bennszülött generáció egyszerre félelmetes, lenyűgöző, tragikus és inspiráló élethelyzetét a drogfüggőség-fókuszú Eufória és a hagyományos tinédzserélményekre fókuszáló sorozatok sem aknázták még ki igazán. A Genera+ionben megvan a potenciál, de egyelőre elég esetlenül keresi azt a bizonyos hangot, ami egy generációévá válhatna. 

Rácz Viktória

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben és az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2019-ben. Jelenleg több portálra és nyomtatott újságba is ír kritikákat. A midcult elkötelezett híve, szereti a szatirikus hangvételű alkotásokat, a dialógusközpontú filmeket és Taika Waititit.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés