A Netflix hét sajátgyártású indiai produkciójának egyikeként a Sacred Games egészen izgalmas elegyét adja a klasszikus krimik ihlette cselekményszövésnek, a bollywoodi sztárok adta remek alakításoknak és a nagy hagyományú, indiai történetmesélésnek.
Bollywoodban az állandóan dalra fakadó, szemérmes szerelmesek mellett mindig volt helye a kőkemény macsóknak is, akik bosszúhadjárataik során vérrel áztatták Mumbai utcáit. A távol-keleti filmek koreográfiáitól ihletett, szinte táncos akciójelenetek sokáig inkább tűntek az amerikai filmek paródiáinak, mintsem követőinek. Bollywood a 2010-es évekre azonban végleg maga mögött hagyta ártatlanságát: ahogy nemrégiben egy másik Netflix produkcióból, a Lust Stories-ból kiderült, a szerelem nem kevésbé bonyolult, mint bárhol máshol a világon, a Sacred Gamesből pedig azt is megtudjuk, hogy a bűn mocskosabb, mint Koreában, Hongkongban vagy Japánban lenne.
A Sacred Games egy új évezred története – a legkorszerűbb módon, mégis indiai ízzel elmesélve. A történet, mely Vikram Chandra 2006-os, azonos című regényének adaptációja, egy mindeddig az íróasztala mögött meghúzódó nyomozót, Sartaj Singh-et (Saif Ali Khan) állítja középpontjába. Egy amúgy sem éppen eseménytelen napon, 2004-ben a férfit elhunyt apjára hivatkozva felhívja a város bűnöző császára, a 16 éve eltűnt Ganesh Gaitonde (az Ezerízű szerelemért korábban a legjobb mellékszereplő Filmfare-díját nyerő Nawazuddin Siddiqui). Azt állítja, 25 napon belül a város megsemmisül – majd fejbe lövi magát. Singh Anjali Mathur ügynökkel (Radhika Apte) indul neki, hogy felfejtse a rendőrség és a politikai élet felsőbb köreibe vezető összeesküvést, melynek talán az apjához is köze van.
A Sacred Games erősen próbára teszi az európai nézőt: egyrészt eszméletlenül sok politikatörténeti és kulturális – az egyes epizódok címei indiai mitológiai történetekre hivatkoznak – utalást tesz, másrészt erősen bonyolítja a cselekményt a különböző idősíkok és a számtalan szereplő beemelésével. Ráadásul a sztori csordogálása is elég komótos, fordulatokban és akcióban ugyan nincs hiány, mégis sokszor éreztem azt, hogy a nyolc rész történetét akár hatban is el lehetett volna mesélni.
Ez különösen annak fényében furcsa, hogy az utolsó részt kifejezetten elkapkodták az alkotók:
a legtöbb szereplő már halott, a főhős pedig ugyan eljut egyfajta felismerésre, de a cselekmény közel sincs lekerekítve, a kérdések nagyrésze pedig megválaszolatlan maradt. Nagy kérdőjel, hogy vajon ez már egy következő – még közel sem megerősített – évad megalapozása lenne, vagy csak ennyire futotta a forgatókönyvet jegyző Varun Groverből, Smita Singh-ből és Vasant Nath-ból, és a rendezést vállaló Anurag Kashyapból és Vikramaditya Motwanéből álló alkotócsapattól.
A történet szövése talán nem mindenhol bukkanómentes – fontos megjegyezni, hogy az alapanyag a maga több mint 900 oldalával már eleve feladta a leckét –, a hangulatra és korábrázolásra azonban nem lehet panasz. India történelme szinte tapinthatóan átjárja az epizódokat, a noiros, néha a skandináv krimik fullasztó világát idéző borongós hangulat pedig nagyon hamar megragadja a nézőt. Ez utóbbihoz járul hozzá az is, hogy a bollywoodi produkcióktól ismeretlen módon explicit a film látványvilága is: nincs itt semmilyen stilizálás, fröccsen a vér, hullnak az emberek, a szex pedig meztelen és izzadságszagú.
A feszesebbre vett szüzsé fogyaszthatóbb végeredményt szült volna, annyi előnye azonban volt a bő lére eresztésnek, hogy szinte minden fontosabb szereplő nagyon kereken megrajzolt karaktert kapott. Sok izgalmas apró részlettel árnyalták az egyes figurákat, szinte minden fő történésre jut egy visszaemlékezésben vagy elmesélésben megjelenő melléksztori, melyek segítségével a film hősei a nyolcadik óra végére egytől egyig összetett, minden romlottságuk ellenére sem egyértelműen fekete alakokká válnak.
Igen, igen, minden romlottságuk ellenére. Ebben a történetben ugyanis senki sem maradt tiszta. Mumbai megfertőz mindenkit, még a legjobb szándék vezérelte emberek sem lehetnek hófehérek. Legalábbis a mi értékrendünk szerint. India azonban – vagy legalábbis ahogy a Sacred Games ábrázolja – egy erőszakos, az erősebb kutya által irányított, hímsoviniszta világ, ahol az életben maradás záloga, ha szemrebbenés nélkül lopsz, csalsz, hazudsz – vagy akár ölsz, ha ölni kell.
Nem csoda hát, hogy a film sem ítéli el egyértelműen figuráit
– az egész történet hátterében húzódó szentséges, spirituális tanítás megmutatja, hogy a leggonoszabb ember is csak ember, és hogy az ő gaztetteit is képes valami megindokolni – még ha az egy olyan meghaladott eszme is, mint az Ószövetség istenének szemet szemért törvénye.
https://www.youtube.com/watch?v=28j8h0RRov4
A vallás nemcsak ilyen átvitt szinteken jelenik meg a sorozatban, fontos szervezőeleme a cselekménynek is. A városért folyó hatalmi harc vallásháború ruháját ölti – az alkotók kérdések formájában fogalmazzák meg egy ilyen alapon folyó csata létjogosultságát.
Erről is, ahogy a nők elnyomott helyzetéről vagy a korrupt politikai és rendőri rendszerről sem tesznek propagandikus állításokat
– a nézőnek azonban így sem nehéz meglátnia, milyen túlhaladott, romlott világot is ábrázol a Sacred Games. Nem is maradt válasz nélkül a munkájuk – többen is eljárást indítottak a Netflix és az alkotók ellen, azzal a címszóval, hogy megsértették az egykori miniszterelnök, Rajiv Gandhit. Az ügyből végül nem lett semmi, mert Ghandi fia egy Twitterben a szólásszabadságért lobbizott, és azt mondta, hogy egy fikciós film nem fogja elhomályosítani apja Indiáért hozott áldozatait. Akárhogy is alakult, ebből is látszik, hogy sorozat kényes témákra tapintott – már csak ezért is érdemes neki adni egy esélyt.
