Sorozat

Szentségtörés – Magnum P.I.

Vannak sorozatok, amikhez egyszerűen nem szabadna hozzányúlni, akármilyen régen is készültek, vagy akármennyire is új minden vicc az újszülötteknek. Tom Selleck nélkül a Magnum pont olyan, mint a csokiréteg roppanásának hangja nélkül az azonos nevű jégkrém – csak egy csalódottsággal vegyes óriási hiányérzet. Pilotkritika.

Ahogy Kojak felélesztése sem sikerült 2005-ben, ugyanolyan elveszett ötlet volt új életre hívni Donald P. Bellisario és Glen A. Larson kultikussá vált sorozatát, a Magnumot (Magnum P.I.). Thomas Magnum (Tom Selleck) magándetektív, aki a bestselleríró, Robin Masters (a mindig csak nyaktól lefelé mutatott Orson Welles [!]) házában él. Hétről hétre újabb és újabb bűnügyeket igyekszik felgöngyölíteni a napfényes Hawaii-on a ház felügyelője, Higgins (John Hillerman) és különc haverjai, Rick (Larry Manetti) és TC (Roger E. Mosley) segítségével.

Az alapsztorit tekintve az egyszerű krimi nem lehetett volna olyan sikeres, mint amilyen végül a Magnum lett: a szériát elsősorban a tökéletesen eltalált karakterek, a jól adagolt akció és az összetéveszthetetlen humor tették emlékezetessé. A nyolc évadon át tartó sikernek végül Selleck filmes karrierje vetett véget, mely bár hozott egy-két kedves darabot, a színész egyikkel sem tudta sosem felülírni a tényt, hogy mindenki a jó eszű, csibész nőcsábász szerepével azonosította és azonosítja a mai napig.

Ezzel a kihívással kellett nekimennie a Hawaii Five-Ot is jegyző Eric Guggenheimnek és Peter M. Lenkovnak a történet feldolgozásához. Nem is értem, hogy történhetett ennek ellenére, hogy az alkotók nem számoltak azzal, hogy karizmatikus főszereplő nélkül labdába se rúghatnak. Az eddig semmi érdemlegeset fel nem mutató Jay Hernandez nevét eztán sem érdemes megtanulnunk, alakítása egyszerűen harmatgyenge:

elmaradt a kisfiús báj, a ravasz mosoly, a (sokak szerint) szexi(nek tartott) bajusz és az önironikus hangnem

– ami maradt, csak egy röplabdás srác a strandról, aki biodíszletnek megteszi, de életünk nagy szerelmének sosem választanánk.

Bár jó lenne Hernandezre ráverni a balhét, a valóság az, hogy nem nagyon lóg ki a csapatból. Higgins szerepét ezúttal – feltehetően egy potenciális romantikus szál reményében – egy nő kapta: Perdita Weeks szereplése – különösen összevetve John Hillerman fanyar játékával – szintén kínosan felejthető, ahogy rajta kívül más sem tud emlékezeteset alakítani. Az egyetlen karakter, aki legalább jelenlétével emeli a csapat összteljesítményét, Sung Kang, Gordon Katsumoto nyomozó szerepében.

A sztori sem menti a helyzetet, ráadásul a túlzó akciókkal ellensúlyozó epizód mind humorban, mind érzelmekben is messze elmarad az eredetitől. Persze Selleckék sem lelkiztek túl sokat, de az azért kicsit erős volt, ahogy a Justin Lin által dirigált pilotban a  három barát reagált állítólagos legjobb barátjuk elvesztésére – zéró érzelem, fánkzabálás, poénkodás és egy kis kötelezőként eldarált lelkifröccs az elhunyt árván maradt gyerekének.

A film egyetlen igazán jó jelenete a főcíme. Nem, nem, nem kell megijedni. Erősen (nagggggyon erősen) hajaztak az eredetire – a jól ismert zenével egyetemben. Én mérhetetlenül csalódott vagyok – de én bizony Hawaii Five-Ot sem nézek. Az alkotók több crossovert is terveznek az idén már kilencedik évadját számláló trópusi krimivel – talán ez a húzás mégis megteremti az új széria létjogosultságát.

Én mindenesetre többet nem vesződöm vele, inkább előveszem a régi sorozatot! Mindenkinek jobb lesz, ha erről a kis szentségtörésről jótékonyan megfeledkezem…

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés