A férfi-nő közötti barátság lehetetlensége ezeréves romkom-toposz – az Apple TV+ legújabb sorozata, a Szigorúan barátság erre igyekszik rácáfolni, megspékelve a kérdést némi életközépi válsággal is. De vajon a néző is olyan jól szórakozik-e majd a sorozat tíz epizódja alatt, mint a Rose Byrne és Seth Rogen által alakított főszereplőpáros?
A kritika az első három epizód alapján készült.
Új tíz részes vígjáték-sorozattal jelentkezik Nicholas Stoller (Spanok, Ötéves jegyesség, a Rossz szomszédság első és második része) és Francesca Delbanco (Friends from Collage) író-rendező házaspár – a Rose Byrne és Seth Rogen főszereplésével készült Szigorúan barátság (Platonic) első három epizódja május 24-én debütált az Apple TV+ felületén.
Stollernek és a színészpárosnak nem ez az első együttműködése: közel tíz évvel ezelőtt a Rossz szomszédságban már bizonyíthatták, olcsó humor ide vagy oda, a Byrne-Rogen páros közötti kémia kifogástalanul működik, így pusztán az ő interakcióik képesek élettel és lendülettel megtölteni bármilyen gyengébb forgatókönyvet is. Ugyanez a helyzet áll fenn a Szigorúan barátság esetében is – Byrne és Rogen ezúttal azonban konszolidáltabb köntösbe csomagolva hozzák a sztárperszónájuktól szinte már elválaszthatatlanná vált nemtörődöm gyermekember és szeleburdi anyuka figuráit.
Míg a Rossz szomszédságban a Byrne és Rogen által alakított fiatal házaspárnak azzal kellett megbirkóznia, hogyan engedjék el felhőtlen és felelőtlen fiatal éveiket, és hogyan álljanak helyt a felnőttek világában, addig a Szigorúan barátságban ennek a helytállásnak a kudarcát látjuk. Illetve azt, ahogyan főszereplőink megpróbálják, immáron házastársak helyett legjobb barátokként együtt újrajátszani fiatalságukat,
hátha a nulláról újrakezdve, így, középkorúságukra végre megtalálják, merre is kéne tartaniuk az életben, milyen is valódi felnőttként viselkedni.
A fiatalkorukban együtt vaduló Will (Seth Rogen) és Sylvia (Rose Byrne) egy nézeteltérés következtében ugyan évekre eltávolodtak egymástól, Will válásának ürügyén ismét megpróbálják felvenni egymással a kapcsolatot. Sylvia a jogi karrier lehetőségéről lemondva három gyerek és egy már-már túlságosan tökéletes férj mellett kényelmesedett bele az anyaszerepbe, a felnőni képtelenségének alátámasztásaként színpompás halászsapkákban parádézó Will pedig trendi kézműves sörfőzdét üzemeltet. Mindkettejük élete elég stagnáló szakaszban van, így a mid-life crisis fenyegető közeledtével éppen kapóra jön számukra fiatal éveinek felidézése és újrajátszása, melyen keresztül Sylvia józan összeszedettségre tanítja Willt, Will pedig önfeledt szétszórtságra Sylviát.
A Szigorúan barátság premisszája – címéből is adódóan – tulajdonképpen valami olyasmi, hogy lehet-e egy középkorú férfi és nő között valódi barátság. Persze a popkulturális poénokat kedvelő sorozat már rögtön az első epizódban ki is zavarja a Harry és Sally-méretű elefántot a szobából: Will, barátainak roppant kifinomult megjegyzései („csak akkor lehet a barátod egy csaj, ha ronda”) ellenére hamar leszögezi, hogy ők Sylviával, szemben a Meg Ryan és Billy Crystal főszereplésével készül 1989-es romkom-alapdarab hőseivel, tényleg csak barátok, és azok is maradnak. Az epizódok előrehaladtával úgy tűnik,
a Szigorúan barátság inkább állításként, mint kérdésként kezeli ezt a kiindulópontot (igen, lehet barátság férfi és nő között), persze akarva-akaratlanul is fenntartva a „will they, won’t they” dinamikában rejlő, kiaknázni mindig jövedelmező feszültséget,
amelyre hasonló komédiasorozatok hosszú évadok sorát voltak képesek felhúzni (klasszikus példa Ross és Rachel a Jóbarátokból, vagy Luke és Lorelai a Szívek szállodájából). A Will és Sylvia közötti viszonyt azonban talán ezúttal valóban nem fenyegeti se a „barátság extrákkal”, se a „friends-to-lovers” toposz problémája, mivel éppen azért menekülnek a kötelezettségeik és kötöttségeik elől egymáshoz, mert a barátságuk mentes mindenféle kötelezettségtől és kötöttségtől – ha összejönnének, elveszne az a felszabadultság, amit nyújtani tudnak egymásnak.
Míg tehát Byrne és Rogen a legjobbat hozzák ki egymásból, addig Sylvia és Will tulajdonképpen a legrosszabbat – de éppen a kettejük gyakran káoszba fulladó gyerekes szerencsétlenkedései adják a sorozat humorforrását. Vagy kéne, hogy adják.
Mivel a Szigorúan barátság sokszor a fizikai humorra és az egyre fokozódó kaotikus helyzetek előidézte hisztériára apellál,
lehetne méltó örököse a Rogen-féle, manapság igencsak kihalni tetsző, trágár beszédre és altesti humorra építő gross-out komédiáknak (mint mondjuk A negyven éves szűz vagy maga a Rossz szomszédság), de mégis túl óvatos. Ez az óvatosság rímel az említett alműfaj jellegzetes színészgárdájának (Rogen mellett említhető még Jonah Hill, Bill Hader, Paul Rudd vagy Jason Segel) látványos komolyodására, finomabb, visszafogottabb humor felé fordulására is. Kérdés, hogy ez a humor vállfajait illető váltás az említett színészek életműveiben vajon a kortárs komikusok felett Damoklész kardjaként lebegő politikai korrektség és az ennek való megfelelési kényszer, vagy pedig a középkorosodással járó lecsillapodás és révbe érés eredménye-e.
A Szigorúan barátság főleg ez utóbbi szemponthoz, középkorú főszereplői kevesebb és kisebb amplitúdójú izgalmakkal szolgáló életszakaszához igazodva nem fokozza a végletekig azokat a szituációkat, amiket tíz évvel ezelőtt a Rossz szomszédság még az extrém kellemetlenségig vitt volna. Gondolhatunk itt a vérebtől megszerzendő nyaklánc esetére az első, a Will exfeleségéhez való betörési kísérletre a második, vagy a részegen elektromos rollerezésre a harmadik részből – és ezek csak az első három epizód kihagyott ziccerei, a sorozat előzetese pedig további ereszd-el-a-hajamat buliszituációkból eredő kalamajkákat is ígér. Márpedig, ha a Szigorúan barátság látszólag ezt a fajta humort pártolja, akkor ezeket a szituációkat bizony végig kell vinni ahhoz, hogy hatni tudjanak.
Byrne és Rogen párosát azonban ezekben az elóvatoskodott, ezáltal kissé feleslegesnek ható gegekben is szórakoztató nézni.
Sőt, az a premissza, hogy „középkorú háziasszony és örök-gyerek hipster állandóan bolondos szituációkába keverednek”, kiegészülve a főszereplőpáros sokszor improvizatívnak ható, megfelelő ritmusban adagolt poénjaival, tökéletesen tudna működni 22 részes évadokból álló sitcomként is. Tudna, ha lennének még ilyen sitcomok. Egy tíz részes sorozat azonban ma már nem elégszik meg szórakoztató szituációk sorjázásával, fél elszakadni az azonosulást könnyebben biztosító realizmus igényétől, karakterívekre és egyéb „mélyebb” mondanivalókra is időt akar szánni. Harminc percben azonban erre idő sincs, valamint Will és Sylvia egymástól független történetszálai és egymástól külön töltött jelenetei sem elég érdekesek vagy eredetiek.
Mivel a Szigorúan barátságban inkább típusokat látunk, mint hús-vér karaktereket, a lélektan felé forduló történetszálak is inkább csak klisék újrajátszásába fordulnak. Például, hogy a középkorú nők élete annyiból áll, hogy slamposan, mackónadrágban eldobják a gyerekeket az iskolába, miközben irigykednek a kiskosztümben munkába induló többi anyukán, és szomorkodnak, hogy az apukák az ő korukban már pillantásra se méltatják őket (ami különösen hiteltelen a Rossz szomszédság fiatal anyuka-szerepéhez képest szinte semmit nem öregedett Rose Byrne-t elnézve).
Ennél egy fokkal érdekesebb, ahogy Sylvia különböző szerepei között igyekszik lavírozni: ahogy egyszerre próbál laza, de felelősségteljes anya, megértő férje mellett szerető feleség, gondos háziasszony, és tip-top, egy könnyed csevegésre és egy kis pletykára mindig kapható barátnő lenni, miközben az állandó szerepjáték és görcsös megfelelés során fokozatosan elveszíti igazi önmagát. És itt jön a képbe Will, mint a „régi” Sylvia legjobb ismerője, aki ezáltal talán segíthet visszavezetni a nőt személyisége magjához, még ha közben szét is kell rombolniuk mindent maguk körül.
Szerencsére a női-férfi szerepekről való fáradt lamentálás helyett az első három epizód is már fokozatosan fordul a gender-központúságtól afelé, hogy azt vizsgálja,
mi történik az emberrel az úgynevezett „fiatalsága” után, hová fejlődik vagy hol reked meg, milyen a viszony régi és új önmaga között, mennyire váltották be ifjúkori naiv ábrándjai a hozzájuk fűzött reményeket.
A Szigorúan barátság tudja magáról, hogy nem akarhatja megváltani a világot, és éppen csak egy picikét próbál többet ígérni könnyed szórakozásnál. Nehéz az évadpremier után ilyen kis idővel megmondani, vajon sikerül-e majd beváltani ezt az ígéretet, mindenesetre már az első három epizód fokozatos fejlődése is reményre ad okot. A sorozat ugyanis epizódról epizódra úgy kezdi egyre jobban megtalálni saját hangját, és úgy válik egyre kevésbé kínossá, ahogy Sylvia és Will is fokozatosan újra egymásra találnak.
Így elképzelhető, hogy akárcsak a két főszereplő, úgy a nézők és a sorozat képesek lehetnek összerázódni – de nem kizárt az sem, hogy ha Will és Sylvia barátsága kimerül a humorosnak szánt, de gyakran esetlenül ható komikus szituációkban, és ha a sorozat nem ás mélyebbre az életközépi válság sztereotipikus és felszínes ábrázolásánál, akkor a néző is inkább új barátok után néz.
A Szigorúan barátság az Apple TV+ kínálatában érhető el.
