Rajongói nyomásra készítette el Lana Wachowski a testvérek tavaly elkaszált sorozata, a limbikus rezonancia jelenségét kimaxoló Nyolcadik érzék (Sense 8) két és félórás lezáró epizódját, ami pont olyan lett, mint maga a széria volt: rendkívül fontos gondolatokat ad át szép képekbe, ütős akciókba és erősen túltolt, néhol egyenesen szirupos öltözetbe csomagolva.
A Sense 8 alaphelyzete az egyik legizgalmasabb, amivel az utóbbi években találkoztam: adott 8 ember, akik egyfajta különleges klasztert alkotva átjárnak egymás világaiba, nemcsak képesek egymással kommunikálni a bolygó legtávolabbi pontjaiból is, de látnak egymás szemén keresztül, sőt, el tudják sajátítani a másik tudását is. Ezek az emberek az emberi faj következő fejlődési fázisán állnak, a Homo sensoriumok táborát gyarapítják. Persze most is akad egy csúnya, gonosz szervezet, ami a saját céljaira akarja használni őket – így hőseinknek menekülniük kell. A második évad tavaly májusban ott ért véget, hogy a csoport egyik tagját a szervezet elfogta. Szerencsére a klaszter is bezsákolt egy fejest, így a most látható epizód egy túszcserével indul, hogy aztán megnyugtatóan varrja el a szálakat valamennyi szereplőt illetően.
A sorozatot a testvérek eredetileg ötévadosra tervezték, végül a második évad után a Netflix a sorozatok esetében ritkaságnak számító magas gyártási költségekre és az ahhoz párosuló alacsonyabb nézőszámra hivatkozva végül úgy döntött, nem folytatja a szériát. A rajongók azonban nem hagyták ennyiben a dolgot, és addig követelőztek, míg a tartalomgyártó beadta a derekát és zöld utat adott a szálakat szépen elrendező lezárásnak. Azt hiszem, azért nem kellett őket annyira győzködni:
a Nyolcadik érzék még CSR-nak is megteszi,
hiszen a mindannyian másképp vagyunk egyformák gondolatkörét, a teljes elfogadást és szabadságot éljenző széria olyan üzeneteket hirdet, ami mellé könnyű odaállni, pláne egy olyan szakmailag is maximálisan elismert ikonnal az élén, mint Lana Waschowski, aki transzszexuális alkotóként nem is lehetne hitelesebb szónoka az ügynek.
Lana – David Mitchell-lel és Aleksandar Hemonnal karöltve – nem is vonakodott hatalmas betűkkel felírni zászlajára az all you need is love szlogent: a legkülönfélébb vallású, szexuális orientációjú, bőrszínű, értékrendű szereplők találkozásában egy óriási hippi gathering lett, ahol (miután módszeresen legyilkoltak egy csomó gonosz szereplőt) a szeretet uralkodik. De sajnos ez sem volt elég.
Hiába látványos, sok tekintetben nagyon izgalmas és nagyon fontos gondolatokkal operáló széria a Nyolcadik érzék, mégsem tudta kifutni magát.
Kollégám az első évadot elemző cikkében így fogalmazott: „Értem én, hogy valamit nagyon mondani akarnak Wachowskiék, amiben van is igazság, de a történet felépítésekor mindent alárendeltek e nemes üzenet hirdetésének – kétségkívül ez a legnagyobb baja a Nyolcadik érzéknek.”
És valóban, pontosan ez a legnagyobb baja a Nyolcadik érzéknek. A mindannyian egyek vagyunk üzenetét időről időre sikerült látványos klipekkel és sokszereplős orgiákkal kifejezni – a sorozat és a lezáró epizód esetében is a játékidő nagy részét tették ki ezek az esztétizáló képsorok, amik, valljuk be, tökéletesen öncélúak. Persze az ember elnézi ezt a sok szép embert, ahogy kicsi a rakás módjára szeretkezik, de sokadik alkalommal mindez csupán időhúzásnak tűnik már, és egyértelműen a giccs irányába billenti a mérleget.
Az első évadban már mutatkozó veszélyek sajnos a második évadban beteljesítették önmagukat és a lezárásban sem tudtak visszájukra fordulni. Sőt, az utolsó két és fél óra kimaxolja a korábbiakat: felsorakoztatja valamennyi szereplőt, a korábban közepesen intenzív akcióból aprítást csinál, az előző két évadban szépen építkező storyline-ból kapkodást, a pride tematikát pedig hetero, meleg, poli és minden létező felállásban működő szerelmesek felsorakoztatásával pedig enumerációvá tolja. Aki szerette tehát a szériát, a fináléval tökéletesen elégedett lesz: kedvencei megkapják a maguk happy endjét – akinek azonban már az előzmények is túlságosan szivárványosak voltak, a lezáró rész is émelyíteni fogja.
