Elstartolt a Hulu zászlóshajója: A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale) immáron harmadik évadával tért vissza az HBO felületeire. A Margaret Atwood azonos című, 1986-ban megjelent díjnyertes regénye alapján készült széria már rég maga mögött hagyta a szerzőnő sztoriját, Bruce Miller mégsem tette lejjebb a lécet – az új évad első három epizódja alapján a társadalomkritika mértéke nő, a feszültség nem hagy alább, a nők pedig végre fellázadnak.
A sorozat Gileád disztópikus világában játszódik, ahol a drasztikusan csökkenő termékenységet egy a nőket teljesen elnyomó fundamentalista teokratikus társadalom felépítésével igyekeznek orvosolni. Az ószövetségi értékrenden alapulva a még szülni képes nőkből lesznek a tenyészállatként funkcionáló szolgálólányok, akik nagy hatalmú családokhoz kerülnek, hogy ott aztán a családot teljesen leuraló férjek termékenyítsék meg őket – kiszáradt feleségük helyett.
Az első évadban Miller bemutatta a társadalmat, elmesélte a főhősnő, June (Elisabeth Moss) előtörténetét és a Waterford családhoz való kerülését, a második évadban tovább finomította a rendszert, és hozott egy nagy fordulatot azzal, hogy June-t teherbe ejtette a családnál szolgáló Nickkel (Max Minghella).
Az évad végére a korábban teljesen ellenséges Serena (Yvonne Strahovski) a gyerek kedvéért összefogott June-nal és kijátszotta férjét, Fredet (Joseph Fiennes) is. Innen indul az új év, amikor June úgy dönt, nem menekül el Kanadába gyermekével és Emilyvel (Alexis Bledel), hanem visszatér, hogy kimenekítse másik gyerekét is.
Az első három rész már megalapozta azt, hogy izgalmas évadnak nézünk elébe. June, aki új családhoz kerül, az eddig csupán Fredre kiterjedő befolyását nagyobb szintre emeli – Serenával és a konyhában dolgozó, és a földalatti mozgalommal összeesküvő mártákkal szövetkezik. A szolgálólány meséje egyik legnagyobb erőssége, hogy nem feketében és fehérben gondolkodik.
Hősei hol igazak, hol gyarlók – a legjobb is vétkezik, a legrosszabb is cselekszik néha helyesen.
A szörnyűségek, melyeket valamennyien – hatalmi és társadalmi helyzettől függetlenül – átmennek, mindannyiukat megtöri: itt csak vesztesek vannak, és a tét pedig az életben maradás. A második évad elején pont azt rótta fel kollégám az alkotóknak, hogy nem képesek elmozdítani June-t a jellemfejlődés útján – azt hiszem, ez az elmozdulás most már egyértelműen bekövetkezett. June már nemcsak sodródik az eseményekkel, tudatosan dönt és proaktív lépéseket tesz.
Az első pár rész nem szűkölködik az izgalmas, akciódús jelenetekben sem, de a fókusz most is a filozofáláson van. Bár a nők szerepének kérdése az első pillanattól kezdve terítéken van, az alkotók a biológia önrendelkezés kérdésénél most továbbmentek és a nők politikai szerepvállalásának témáját boncolgatják. Egyre több repedés mutatkozik a rendszeren, melynek rémisztő ellenpólusaként egyre többet látunk a kanadai életből is, de hogy vajon ez elég-e egy puccsra – talán az évad erre a kérdésre is választ ad.
