Fókuszban Sorozat

Sztárcár – Nagy Katalin

A négyrészes Nagy Katalin sorozat Helen Mirren tündökléséről szól, rajta kívül üres.

A Nagy Katalin mindenekelőtt Helen Mirren birodalma: ahogy a cárnőnek, neki is puszta udvartartását jelenti mindenki és minden más. És Mirren pompás: határozott és harcias az egyik pillanatban, olvadó és sebezhető a másikban; öntudatos és akaratos és dominálja az összes jelenetét.

Ez azt is jelenti, hogy az HBO Nagy Katalin minisorozata szigorúan egy főszereplős, egy nézőpontú, tehát differenciálatlan történelmi dráma lett. Katalin mellett másnak nem lehet igaza – sem az udvarban, sem a sorozatban.

És azt is jelenti, hogy miképp a hatalmas Oroszország is permanensen szétesőben volt a cári udvaron kívül, úgy a produkció is

széthullik, amint elhagyja Helen Mirren auráját.

A Nagy Katalin sajnos nem tudja felkelteni a néző érdeklődését a főszereplőjén túl. Ennek egyik oka az, hogy nem számíthat a néző előzetes tudására. (Én történész lennék, de még így sem állíthatom, hogy fejből tisztában vagyok az orosz 18. század mészárlós gyönyöreivel.) Rengeteg expozícióra van szükség, ami lassítja és nehezíti a cselekmény építkezését; az első epizódban tízszer is kimondják – monológokban, megjegyzéseken keresztül, egy nyitó felirattal, és esküszöm, egy ízben még a klasszikus „mint azt te is tudod” párbeszédformulával is –, hogy Katalin németként született; puccsal került a trónra; valószínűleg megölette a volt férjét; a hadsereg tartja a trónon; háború lesz a törökökkel; és úgy egyáltalán az egész udvar nem más, mint sűrített sárkányfog-vetemény, ahol mindenki fertelmesen kívánja a cárnő bukását.

A másik oka valami nehezebben megfogható laposság. Amint másról is szó lenne, mint a cárnő érzelmi életéről, minden túl egyszerűvé válik: a hadjáratok öt perc alatt győznek, az összeesküvések öt perc alatt lepleződnek le, az udvari konfliktusok lassú lángon melegednek és sosem forrnak fel.

Pedig, elméletben, örvénylenek ám a mélyben mindenféle nyálkás intrikák. A sorozat legtöbb arccal-névvel azonosítható szereplője több-kevésbé látványosan rühelli a cárnőt. (A forgatókönyv nem törekszik finomságokra; a legtöbb konspiratív attitűdöt egyenesen kimondják, egy tucat ácsorgó fültanú jelenlétében akár.) Katalinnak állandó veszélyben kellene lennie, és ezt sűrűn hangsúlyozzák is a kibeszélt mondatok; épp csak sosincs olyan érzésünk, mintha bármi történne is.

Helen Mirren cárnője ebben a környezetben küzd a túlélésért és néha muszáj kemény döntéseket hoznia, olykor elveivel szemben. Ebből

kerekedhetne pompás politikai dráma, akár modern felhangokkal is, de a sorozat inkább úgy döntött, hogy lemegy ponyvába és Katalin híres szerelmi életére koncentrál.

(Ezt két epizód megnézése után mondom; a másik kettő még alakulhat intelligensebben.)

Katalin szabadossága híres volt a saját korában és napjainkig. Számos szeretőt elfogyasztott és nem törte magát még a keresztényi látszat fenntartásával sem – egy ortodox társadalomban. A sorozat éppen a Potyemkin tábornokkal való afférjára koncentrál (Jason Clarke az egyetlen méltó társszereplő), de éppígy lehetne a férfi főszereplő Orlov vagy Ponyatovszkij is; Katalin úgy ment végig a szeretőin, mint a még fel sem talált gőzgép.

Emellett, női főszereplője modernitását hangsúlyozva,

a sorozat úgy is beállítja Katalint, mint politikai liberálist, sőt, egyes megszólalásaiban szinte feministát.

Első nagyjelenetében a szolgaság eltörléséről szónokol a kontrasztként odaállított mogorva, maradi, feketeruhás, duplaszakállas oroszoknak! Katalin, a valódi, csakugyan felvilágosult monarchaként óhajtotta látni magát (és például hatalmas levelezést folytatott a Voltaire- és Diderot-féle francia szellemi leviatánokkal), de az intézkedései nem tükrözték szabadelvű nézeteit; a törvényei kíméletlenül elnyomtak számos társadalmi osztályt és vallást; ragadozó hódító volt külföldön; és bár a fenti szónoklattal kezdi az első epizódot, a valóságban Katalin inkább csak nehezített a röghöz kötött muzsikok életén és ezreiket ajándékozta el épp aktuális szeretőinek, gyakorlatilag rabszolgaként.

A minisorozat legnagyobb hibája ez a kontraszt: hogy úgy tesz, mintha Katalin elvei a gyakorlatban is számítottak volna, és mintha az ő személye lenne a norma és mindenki más visszamaradott hozzá képest. Pedig a cárnő csak azért tehette meg, amit kívánt – szabados életét, felvilágosult levelezését, szexuális kalandjait –, mert hatalma és vagyona volt; ugyanezek mindenki más számára elérhetetlenek maradtak és Katalin tett is róla, hogy így legyen.

Egyetlen érzelmet váltott ki belőlem a sorozat első két része: a hálát, amiért nem kell egy 18. századi udvarban élnem.

De ugyanezt az Elizabeth film jóval erőteljesebben eléri, és ha már orosz udvari intrikák, hát a Sztálin halála egész szférákkal magasabban honol; sokkal pontosabban és viccesebben mutatja be a mindenkori (itt épp kommunista) arisztokrácia életveszélyes manővereit. A hátterek, kastélyok, cifra szobabelsők és dizájnos ruhák szépek, és ahogy az HBO „történelmi” sorozatainál szokás, rengeteg a meztelenség, a szex és a vér, és mindefölött Mirren magasan tündöklik, de a Nagy Katalin minisorozat mégiscsak hatástalan marad.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek. A Tárca rovatot vezeti. havasmezoi@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..