A Netflix finn táncos szériájában egy fogadott testvérpár két tagja gyerekkora óta mindent megtesz azért, hogy együtt szakmailag elismert, mégis populáris táncművésszé és koreográfussá váljanak. Mindezt lehetőleg úgy, hogy ne kelljen a folyamat során eladniuk a lelküket. A Táncos fivérek alapfelvetése az üzleti érdekek és a szívből jövő művészet konfliktusáról izgalmas lenne, csakhogy végül szenvelgő, depresszív skandináv szappanopera lett belőle, jellegtelen karakterekkel, és ami a legfájóbb, emlékezetes táncjelenetek nélkül.
Roni (Roderick Kabanga) és Sakari (Samuel Kujala) Londonból tért haza Finnországba, ahol pénz hiányában az anyjukkal kénytelenek újfent együtt lakni, aki egy mosodát üzemeltet. A két testvér az ennek helyt adó alagsorban húzza meg magát. Egyik meghallgatásról járnak a másikra, de a legtöbb helyen nem tudnak saját stílusukkal és koreográfiájukkal bevágódni. Mígnem az anyjuk egy vagyonos vendége felkarolja őket, és rájuk bízza üresen álló hatalmas raktárhelyiségét, hogy klubot üzemeltessen és próbateremként használhassa a két fiú, ami a Laundry (Mosoda) nevet kapja.
A szériában a Helsinki Nemzetközi Táncfesztivál képviseli a szakma elitjét, míg a skála másik végén áll a tucatigényeket kielégítő, lélektelen slágergyáros, a kiégés szélén álló Angelo.
A két véglet között libikókázik Sakari és Roni,
akik egyik oldalnak sem akarnak megfelelni igazán. Ehelyett a maguk által kialakított egyéni stílusukat, a kortárs tánc, a streetdance és a harcművészetből átvett mozdulatok fúzióját akarják csúcsra járatni. Viszont tudják, valamelyik irányba el kell indulniuk, máskülönben esélyük sincs a befutásra.
A Táncos fivérek alapvetően a személyes konfliktusokra épül: elsősorban a két testvér közötti éveken keresztül elfojtott viszálykodásról és egyre csúcsosodó művészi ellentétekről. Viszont a szakmai elit, a tömegeket vonzó, olcsó minőségű seggrázós videoklip-koreók, és a tehetséges, de lehetőséghez nem jutó feltörekvő fiatalok, valamint e három világ közötti ellentét is teret kap. Ezek vizsgálata fontos és izgalmas kérdés, a gond viszont csak az, hogy mindezeknek a Táncos fivérek nem ás jobban a mélyére, mint ahogyan azt mondjuk a Step Up-filmek első két része tette több mint 15 éve.
A különbség viszont az, hogy míg utóbbi alapvetően nem is törekedett a mélyenszántó gondolatokra (az igényes és eredeti koreográfiákra viszont annál inkább), addig
a Táncos fivérek túlságosan is komolyan veszi magát, és még táncjelenetekből is zavaróan keveset adott,
amit pedig mégis, az az esetek többségében meglepően lapos egy alapvetően a táncot középpontba helyező szériától. Ami azonban a Netflix sorozatának javára szól, az a szemet gyönyörködtető operatőri munka és a képi világ. Ez különösen úgy bravúros, hogy a széria jelentős részben sötét, zárt terekben, főként a hangárszerű klubokban játszódik.
A leginkább problémás, hogy bár igyekszik a széria telenyomni a 20 perces epizódokat drámai fordulatokkal, de nem érezzük ezek tétjét, mert egyetlen olyan karaktert sem mutat fel, akit tudnánk kedvelni, akinek tudnánk szurkolni. A két testvér egyike végtelenül arrogáns, és mindenkit, aki csak segíteni próbálna neki, elmar maga mellől. Bár a másik félben, Sakariban olykor felcsillan némi kedvelhető emberség, de ezek javarészt nyámnyilaságba és meghunyászkodásba torkollnak. A sorozat előrehaladtával kikristályosodik mindkettejük másképp, ám egyaránt ellenszenves karaktere, de legfőképpen a köztük fennálló toxikus kötelék. Emellé a szappanoperaszerű fordulatok pedig nem teszik izgalmassá a szériát, pusztán idegesítővé.
A Táncos fivérek május 10-től érhető el a Netflix kínálatában.
