Jelentős sorozatnak indult a Ted Lasso, amely nagyon szépen vezette végig a labdát a pályán, hogy aztán helyzetbe hozza azt: végül azonban csak egy szimpla tizenegyessel szerzett pontot. Évadkritika.
Ha a streaming idejében izgalmas sorozatokra vágyik az ember, érdemes az Apple TV+ kínálatában böngésznie, mert rejtett kincsekre találhat a sci-fi (Különválás), a dráma (The Morning Show), a krimi (Fekete madár) és a vígjáték (Trying) műfajában egyaránt. Utóbbira volt kiváló példa a Ted Lasso, amely egy humoros szkeccsből nőtte ki magát háromévados szériává. Kezdetben az NBC Sports játszott el a gondolattal, mi lenne, ha egy amerikai futballedző utazna Európába, hogy ott a brit játékosoknak labdarúgást oktasson. Jason Sudeikis azonban komolyan vette ezt az abszurd alapot, megtöltötte tartalommal, érzelmekkel és természetesen még több humorral.
Az, hogy a jószándékú, naiv jenki elutazik Angliába egy semmirekellő, jobb napokat is megélt futballklubot edzeni, már önmagában elég sztori. Rengeteg helyzetkomikum adja magát a kulturális különbségek, a sporthoz való hozzáállás, és általában a hatalmi viszonyok következtében. A Ted Lasso azonban nem érte be a könnyű szitkom elemekkel,
magasabb polcra pozicionálta magát, és önmagába vetett hite meghozta az eredményét – és egy csomó Emmy-győzelmet.
Hogy miért is volt olyan kimagasló sorozat a Ted Lasso (első évadja), a válasz a főszereplő karakterben keresendő. Jason Sudeikis és írótársai – Bill Lawrence, a Dokik alkotója, valamint Brett Goldstein és Brendan Hunt, a sorozat Roy Kentje és Beard edzője – egy olyan hőst alkottak meg, aki bár elsőre az események mögött lohol, valójában nem reaktív, hanem alakítója a folyamatoknak. Lasso az edző, aki az embert tréningezi és nem a labdarúgót – az, hogy épp miként fociznak a pályán, mindegy is számára. Sugárzó egyénisége, optimista szemlélete egészen ragályos, nemcsak a környezetére, de a nézőre is.
Fontos szempont, hogy a Ted Lasso 2020-ban érkezett, amikor tombolt a COVID-járvány, az emberek nagy része pedig egymástól elszakadva vonult be saját, belső világába, amely a mentális betegségek megnövekedését jelentette. A fociedzőről készült sorozat pedig épp ebbe a letargiába robbant be és nyerte meg annyi néző szívét. Akár saját tapasztalatból is beszélhetek, amikor azt mondom, hogy a történet által bemutatott karakterívek, hangulat és az általános altruista szemléletmód, amelyet Lasso űz, kiutat jelentettek az örvénylően depresszív állapotokban.
Nehéz tehát olyan sorozatot folytatni, amely ennyire személyesen érintett meg sokakat egy nehéz időszakban:
főleg, hogy a történetet akár le is zárhatták volna az első évadot követően. Az AFC Richmond csapata ugyanis bár nem nyert a végső meccsen, a játékosok képesek voltak arra, hogy jobb emberekké váljanak: nemcsak magukra, de egymásra is hatványozottan odafigyelnek – ezáltal megteremtik a potenciált, hogy egy nap bajnokok legyenek. A sorozat azonban kényszeredetten el akart menetelni addig, hogy ez megtörténjen.
A második évad még hozott magával kellő mennyiségű lebilincselő karakterívet. Míg a David Beckhamről mintázott, metroszexuális focista, Jamie Tartt (Phil Dunster) meglepő kvalitásokat szerzett, addig a lótifutiból edzősegéddé fejlődő Nate (Nick Mohammed) árulást szimatolt Ted részéről, aki saját lelki folyamatait – tehát egy kis időre magát – helyezte előtérbe, és figyelmen kívül hagyta lefelé csúszó barátját. Az altruizmus fonákját, a Lasso-metódus buktatóját mutatta be a folytatás, ennek következtében jelentős részletekkel gazdagodott a sorozat világa. A harmadik évad már aligha tud bemutatni ilyen fejleményeket:
egyetlen célja, hogy egy szép masnit kössön az addig összeállított ajándékdobozra.
Míg kezdetben egy nagyjából félórás epizódokból álló vígjátéksorozat volt a Ted Lasso, meglepő drámai betétekkel, a második évad már egy dramedy lett, 40-50 perces játékidővel. A harmadik szezon tovább duzzasztja a perceket, már 45 perctől egy óráig is terjedhetnek az epizódok: néha úgy, hogy érdemi cselekményt csak nagyon keveset kapunk. A Ted Lasso célja innentől, hogy az AFC Richmond megnyerje a Premier League-et – de valójában, hogy még több időt töltsünk a megismert szereplőkkel. A harmadik szezon kiemelt figyelmet fordít a csapat több futballistájára is, akik eddig csak statisztaként ugráltak és vetődtek. Láthatunk itt apróbb identitásválságot, rejtőzködő homoszexualitást, belső konfliktust, családi traumákat, de pár epizód erejéig fókuszt kap egy sztárfocista is, aki Zlatan Ibrahimovic istenkomplexusos paródiájának felel meg. A sorozat aztán hamar félredobja és elfelejti a karaktert, amely egészen következetlen a részéről.
De nemcsak az öltözőben történnek a fontos ügyek. Rebecca (Hannah Waddingham), miközben továbbra is küzd férjétől származó komplexusával, saját gyerekről és családról ábrándozik. A mizantróp edző, Roy Kent új emberré próbál válni, és ebben pont egykori nemezise, a pojáca Jamie lesz legnagyobb harcostársa. Nate a West Ham United főedzőjeként a sorozat főellenségének támogatását élvezi, miközben lelkiismeret-furdalása szép lassan visszaszólítja a Richmondba. Keeley (Juno Temple) pedig egy teljesen független és rengeteg időt elzabáló történetszálban épp saját PR-cégét, majd random, leszbikus románcát építgeti. Fontos volt ezeket leírni, hiszen rengeteg szereplő van, egyvalakiről azonban nem esett szó: Tedről.
Ted Lasso már nem fontos ebben az évadban, és ezt mintha az alkotók is éreznék.
Az állandóan poénkodó, mindenkiből a legjobbat kihozó, példaképszerű mentornak már alig van nyoma, és ezt a sorozat azzal igyekszik indokolni, hogy a figura is elvágyódik erről a helyről, haza Amerikába, a fiához. Ez azonban nem elég érv arra, hogy a sorozat definitív hőse miért olyan passzív a cselekmény nagy részében: mintha Jason Sudeikis unná már ezt csinálni, vagy pedig nem volt újabb érdemi tanulság, amit át akartak volna adni az évadban.
Egyes epizódok csont nélkül szállítják a Ted Lasso-varázst, amely az erős karakterpillanatokban, a jól időzített humorban és az érzelmileg megalapozott, katartikus momentumokban keresendő. Ilyen volt az amszterdami kiruccanás vagy a Manchester City elleni meccs, de hasfalszaggató a csapat új stratégiája, a „totális foci” kialakításáról szóló epizód is. Roy Kent még mindig a legviccesebb fafej, mellette Jamie és Nate írja le a legérdekesebb fejlődéseket, de a szintén szórakoztató Trent Crimm (James Lance), a korábbi évadok karót nyelt riportere is csatlakozik a társasághoz, hogy könyvet írjon az AFC Richmond meneteléséről.
Az árnyoldalt azonban az olyan fájdalmasan érdektelen mellékszálak jelentik, mint amit Keeley kapott. Vagy amikor a csapat tagjai úgy beszélnek egymással, mintha agymosottak lennének – egyszer egy musicalbetétet is előadnak és felsorolják a kedvenc Julie Andrews-alakításaikat. Meg amikor hosszú részek telnek el anélkül, hogy Ted bárminemű edzést és hasznos tanácsot adna a csapatnak. De a legrosszabb, hogy
a harmadik évadra kiismerhetővé vált a Lasso-recept.
Már a készítők se akarják variálni a formulát: mindig beúszik a könnyfakasztónak ítélt dal, mikor valaki épp nagymonológra készül. Korábban, amihez epizódokon keresztül kellett alapozni, most a közönség fejéhez vágják a készítők és az összes részben megtörténik. Folyik a nyál a sorozat minden eresztékéből: kevés a valódi, lelki fedezettel járó pillanat, a mesterkélt működés pedig egy egészen sekélyes fináléban ölt végleg testet.
A Ted Lasso valaha egy nagyon jó sorozat volt, de a végére kifogyott a szufla. Ez nem csökkenti a korábban lefektetett érdemeit, de mint egy egykori éljátékos, neki is ideje nyugdíjba menni. Hogy a recept milyen módon él túl, azt már láthattuk a Direkt terápia című sorozatban, amely elképesztő léptékben múlja alul a Ted Lasso legrosszabb pillanatait szörnyű karaktereivel, valamint gusztustalanul cukormázas és káros szemléletével – szomorú, hogy ezt a vígjátékot nagyjából ugyanazok csinálták, mint a kedves focis sorozatot. Bízzunk inkább abban, hogy egy potenciális spin-offal képesek még tiszteletet adni a letűnt legendának, akitől oly sokat tanulhattunk.
A Ted Lasso az Apple TV+ szolgáltatón megtekinthető.
