Március 9-én lesz éppen hét éve annak, hogy a sokak által – többek között általam is – a világ legjobb sorozatának kikiáltott Drót utolsó részét leadta az amerikai HBO. Korábbi cikkemben általánosságban mutattam be a széria értékeit, a folytatásában – immár spoilerekkel – évadonként veszem végig, miért és mire érdemes figyelni a kultikus széria kapcsán.
„- Ezt nem hívhatod drogháborúnak.
– Miért?
– A háborúk egyszer véget érnek.”
Barátaim, sorozatrajongók, földieim, figyeljetek rám: temetni jöttem a Drótot, nem dicsérni. Az első évad pedig a legnehezebb mind közül. Nem a ti bűnötök, ha abbahagyjátok, ha kiszálltok vagy leállítjátok! Türelem kell hozzá és idő, hogy beérjen!
Első évad
Mint minden évad, az első is nehezen indul. Az alapfelállása a következő: Jimmy McNulty nyomozó (Dominic West) egy bírósági tárgyaláson azt látja, hogy egy tanú lefizetésével felmentik a gyilkosság vádja alól a Barksdale-banda egyik verőlegényét (helyi szlenggel: izmát). A minden lében két kanál detektív elpanaszolja az esetet és a bűnbanda térnyerését barátjának, Phelan bírónak (Peter Gerety), majd számos áttétellel, politikai nyomásgyakorlással és háttéralkuval, ripsz-ropsz, nyolc résszel később el is kezdik lehallgatni a bűnözőket.
A köztes időszakban egyszerre megismerünk tucatnyi utcai dílert, néhány nagyobb gengsztert, elvétve egy-két prostit, a kábítószerellenes és a gyilkossági osztály tagjait, a polgármesteri hivatal egyes tisztviselőt, a felsoroltak néhány rokonát – nem túlzás azt mondani, hogy annyi karaktert mozgatnak a készítők az első 12 részben, mint a Trónok harca eddigi négy évadjában.
Ez azonban nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megismerjük az utcai drogárulás hétköznapiságát és a rendőrség számtalan belső bürokratikus ellentmondását. Az előbbi talán érdekesebb, a ritkán látottabb: 14-15 éves srácokat állítanak hadrendbe, klasszikus anomália, amit a gyerekek felelősségének jogi korlátozása okozott, ami miatt őket állítják a front első sorába. Wallace (az ifjú Michael B. Jordan, itt még szinte felismerhetetlen) nem bírja a nyomást, a kvázi vele együtt kezdő Bodie (J. D. Williams) viszont megindul a felemelkedés útján. Az évad egyik legjobb jelenetében főnökük, D’Angelo Barksdale úgy magyarázza el a sakkot a fiúknak, hogy az egyes bábuk jelentőségét a drogmaffia hierachiájával állítja párhuzamba – miközben persze a nézők számára az analógia fordított, a sakk segítségével értjük meg, hogy épül fel a drog-kiskereskedelem világa. Egy másik bravúros szcénában Stringer Bell (az ekkor még ismeretlen Idris Elba) jellegzetesen, ehhez a világhoz tökéletesen illő módon lépteti elő Bodie-t: egyszer csak meghallgatja a véleményét.
„A polgármester-választás kapcsán a demokrácia, a rendőrség működése révén a jogállamiság, az oktatás bemutatása által a liberalizmus kritikáját fogalmazzák meg kíméletlenül.”
A történet másik főszála itt talán kevésbé érdekes, noha a benne szereplő karakterek összetett, valós figurák, a személyiségükre pedig beható pillantást vethetünk gyakorlatilag minden jelenetben. Miután Jimmy a bíró segítségével elintézi az ügyosztálya beindítását, a rendőrség megpróbálja azonnal ellehetetleníteni azt (jól illusztrálja ez is az állami szerv rugalmatlanságát, az innovációkkal kapcsolatos erős szkepticizmusát). A makulátlanságra, apolitikusságra törekvő Cedric Daniels hadnagy (Lance Reddick) annyit képes elérni, hogy magával viheti a kábítószer-ellenes osztály egy részének összeszokott csapatát – így ismerjük meg a leszbikus Kimát (Sonja Sohn), az ambíciózus Carvert (Seth Gilliam) és a white-trash Hercet (Domenick Lombardozzi). A felálló ügyosztály többi üres helyére tehetségtelen vagy kétes képességű rendőröket delegálnak. Csakhogy a magasrangú sógor-rokonnal rendelkező Prezről (Jim True-Frost) kiderül, hogy bár az utcai munkához egyáltalán nem, az adatrendezéshez remekül ért. Nála is fontosabb Lester Freamon (Clarke Peters), akit évekkel korábban a zálogosztály bugyrába süllyesztettek, mert erkölcsi igazához ragaszkodva szembeszállt főnökével.
A Drót első évada lényegében azt mutatja be, hogy a rendőrök és a dílerek alig különböznek egymástól – pláne az adott szervezet hiearchiájának azonos szintjén állók. Erre később is számtalan példa akad: Bodie és Poot (Tray Chaney) ugyanabba a moziba mennek el, ahová az őket lehallgató Herc és Carv, egy másik jelenetben Stringer gratulál McNultynak egy adott ügy kapcsán. Ők kvázi egymás kollégái, a rendőrök ezért általánosságban hamar lesüllyednek a bűnözők szintjére. Molarizálás egyik oldalon sincs, néhány kivételesen jó rendőrön kívül az csak a legritkább esetben merül fel, jó-e, hasznos-e, amit csinálnak. Eközben a zsaruk munkamoráljáról sokkal rosszabb kép rajzolódik ki, mint a dílerekéről: lógnak, mindig a leggyorsabb megoldást választják – újabb fricska az államigazgatás felé. A maffia viszont az általa uralt közegben átveszi az állam feladatait, a brutális erőszakot pedig a hétköznapok megszokott részévé teszi. Ez az a súlyos mondanivaló, a valós szociodráma, ami már az első évad idején is kiemelte a Drótot a kortárs sorozatok közül.
Bár a nyomozás remekül halad, amikor elkezdik követni a pénz útját, nem pusztán falakba ütköznek a különleges osztály nyomozói. A McNulty által szívességekkel felépített rendszer kártyavárként omlik össze, és elsősorban őt temeti maga alá.
Második évad
Az első évadon kívül a sorozat minden évben Baltimore egy-egy területének működését, annak ellentmondásait vizsgálja. Mivel Jimmy McNulty egy alkalommal elárulja a felettesének, hogy bárhol szívesen dolgozna, csak a kikötőben nem, ezért persze Rawls (John Doman) oda helyezi át. A város óriási dokkjai között ebben az évben az egyik konténerben 13 halott nőt találnak, akiket prostitúció érdekében importáltak Budapestről (!) McNulty ismét felkavarja az állóvizet, a korábbi különleges osztály néhány tagja megint összeáll, célpontjuk ezúttal a kikötői dokkmunkások szakszervezete.
Bizonyos szempontból a második évad a legaktuálisabb és a legkegyetlenebb a Drót összes évadja közül. A megfigyelt bűnözők itt a legátlagosabbak: tisztességes dokkmunkások, tradicionális, rendezett családi háttérrel élők, akik törvényen kívüli tevékenységüket azért űzik, hogy családjukat fenntarthassák. A baltimore-i kikötő ugyanis a kétezres években folyamatosan és megállíthatatlanul haldoklott, a 20. században még generációknak munkát adó szegmens egyre kevesebb ember tudott ekkor már foglalkoztatni. A csempészettel szerzett pénz a fiatalabbak számára az egyetlen kitörési lehetőséget jelenti.
A kikötő válsága egyben a szakszervezetek válsága is. David Simon, a sorozat kitalálója éles kritikát mond az érdekképviseletekről, ugyanakkor egy másik zseniális példában kimondja létjogosultságát: Beadie Russell (a nem sokkal később Oscarra jelölt Amy Ryan) szerint a Kelet-Európából érkező, prostitúcióra kényszerített lányok számára szakszervezet kell.
Bár a fókuszpont a kikötőre esik, a széria nem felejti el az első évadban lehallgatottakat. A bűnözők egy részét sikerült rács mögé helyezni, ezáltal még egy új helyszínnel gazdagodik sorozat: börtönnel. Igaz, talán pont ez az egyetlen olyan világ, amit nem tudtak árnyaltan bemutatni. Eközben viszont Stringer Bell, aki a Barksdale-banda egyedüli vezetőjévé vált társa letartóztatásával, beiratkozik egy gazdasági főiskolára. Az ott tanult módszerekkel kartellbe szervezi a város összes drog-nagykereskedőjét, illetve tanácsokat kér termékével kapcsolatban az iskolában – egy újabb zseniális példa arra, mennyire kevéssé különböző a drog a való világtól. Számomra mégis az volt az évad legjobb pillanata, amikor a sorozat egyik legkülönlegesebb karaktere, a homoszexuális, dílereket kirablására specializálódott Omar (Michael Kenneth Williams) az egyik bírósági tárgyaláson kifejti, igazából ő ugyanolyan, mint a magát a középosztálybelinek tartó, zsidó Maury Levy (Michael Kostroff) ügyvéd.
A cikk jövő vasárnap folytatódik: kiderül, legalizálná-e a Drót a drogot, és hogyan kritizálja az újságíró a saját szakmáját.
