A The Comey Rule megmutatja, hogy a politikai dráma tematikáján belül is lehet riogatni olyan szörnyetegekkel, akik Spielberg cápájára vagy Freddy Kruegerre is lapot húznak. A minisorozat bestiái azonban nem fiktív személyek, hanem az amerikai történelemet aktuálisan író nagyhatalmú szereplők – illetve azok karikatúrái.
2020. november 3-án újra vezetőt választ az amerikai nép, ilyenkor pedig nem kell meglepődni, ha a kampányidőszakot elárasztják a politikai tartalmú mozgóképes alkotások. A Showtime nemzeti konzultációja, a The Comey Rule az elmúlt évek egyik nagy politikai fordulópontját, a 2016-os választások előzményét és következményét dramatizálja, mégpedig a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) vezetőjének szemszögéből.
James Comey (Jeff Daniels) 2013-ban került a pozícióba: republikánus értékrendje ellenére Barack Obama nevezte ki, és 2017-es elbocsátásáig vezette büszkén és nagy erkölcsi tartással az FBI központját. A problémák a 2016-os választások idején kezdődtek, amikor is a demokrata elnökjelölt, Hillary Clinton számítógépéről és telefonjáról titkos információk, e-mailek szivárogtak ki – Clinton felelősségének és esetleges bűnelkövetésének pedig utána kellett járni. A feszültség hatalmas volt, hiszen az FBI bármilyen döntése befolyásolhatja a szabad választás kimenetelét és egy meghatározott irányba terelheti a szavazók álláspontját. A legfőbb gond pedig – a sorozat szerint –, hogy a megátalkodott és kompromisszumképtelen Donald Trump (Brendan Gleeson) malmára hajtják ezzel a vizet.
Persze a vén milliárdos playboy rózsaszín füle mögött is vaj van: a közösségi médián keresztül gyakorolt orosz befolyás és a hackelés gyanúja egyre nagyobb az FBI nyomozói szerint. Eközben lezajlik a választás és a politikai kívülálló reality-hős kerül az Ovális Irodába, és meglepően bizalmaskodó közeledést intéz Comey felé – akinek napjai az FBI-ban innentől kezdve meg vannak számlálva.
Comey Magasabb rendű hűség című memoárját adaptálta Billy Ray forgatókönyvíró-rendező, aki Oliver Stone erkölcsfitogtató politikai drámái nyomán indult el a két részre bontott történet elmesélésében.
Az első másfél órában a Clinton körüli hercehurcát szenvedjük végig a nyomozóiroda megpróbáltatásain át: a bürokráciától, papírmunkától és egyre nehezedő morális nyomástól terhelt csapatot követjük, amit Comey lelkiismeretesen és töredelmesen vezet. Az ő munkája foszlik darabjaira, mikor teljes feldolgozottságnál belép a regnáló elnök, hogy ellopja a műsort mindenki elől.
Donald Trump figurájáról sok szó esik: a média és a demokrata érzelmű alkotók szája be nem áll vele kapcsolatban, az „Orange Man Bad” pedig már egy hívószó lett azokra a felületes kritikákra, amiket az aktuális elnök személye kap. Alec Baldwin évek óta figurázza ki őt a Saturday Night Live című műsorban, minden esti talk show megunhatatlan témája a rusnya parókája, a Mesés elnökünk rajzfilmsorozat pedig tovább bontogatja ostobaságát. Általános a konszenzus a filmszakmában, hogy Donald Trump szörnyű. Egy kérdést azonban elfelejtenek feltenni a bölcs művészek: miért is van ő a hatalmon?
A Trump-jelenség megértését, hatalomra kerülésének okait már jóval kevesebben tematizálják, és akkor is az egybites, fegyverimádó nacionalizmust és a rasszista Amerikát hozzák fel indokként. A The Comey Rule egy olyan férfi szemén keresztül mutatja be az elnököt, aki többször beszélt és találkozott vele személyesen – ennek kapcsán csak megtudunk valamit a kívülről nagyszájúnak és mentálisan igen egyszerűnek tűnő figuráról, nem? Csalódnunk kell.
A The Comey Rule nem erről szól, nem kívánja vizsgálni Trump álláspontjait, politikáját, társadalomra gyakorolt hatását.
Még csak Hillary Clinton kapcsán sem merülnek fel ezek a kérdések – a minisorozat szerint Comey felesége és lányai is csak azért szavaznak Hillaryre, mert nő. Trump hatalomra kerülését mindössze egyetlen erőnek tulajdonítja be a sztori: az oroszok virtuális segítsége juttatta őt a csúcsra. Véletlenül sem az alapvető bizalmatlanság az elmúlt évek politikai elitjében, az egyre szélesedő társadalmi olló vagy a bevándorlás kérdései.
A sorozat felállít egy ellenfelet, amit könnyen le is győz, hiszen az oroszok befolyása hivatalosan elismert ténnyé vált az évek alatt. Az odáig vezető út azonban korrupcióval és megfélemlítéssel volt kikövezve, Trump az FBI vezetőjétől hűséget várt, és azt, hogy szüntesse be az ellene folyó nyomozást. Ennek pedig Comey nem kívánt eleget tenni, így repülnie kellett. A figurák ütközése során megvizsgálhatunk két homlokegyenest eltérő vezetőt. Az autoriter eszközöket használó, pöffeszkedő elnök és a jóságos, végtelenül odaadó és sziklaszilárd erkölccsel rendelkező igazgató a két végpontja egy tengelynek.
Billy Ray ábrázolásában Comey egy megtestesült szent, akit csak azért nem avattak eddig boldoggá, mert még él. Jeff Daniels egy megbízható, karizmatikus és megingathatatlan FBI-főnököt kelt életre, beszédeit vizenyős szemmel hallgatják kollégái, lépteire beúsznak a vonósok. Szemben vele Trump maga az ördög. A sorozat nem riadt vissza, és a szélsőséges megjelenésű és gesztusvilágú figurát még szélsőségesebbre túlozta. Horrorfilmeket megszégyenítő módon ábrázolják az elnököt, akinek minden mondatától megfagy a főhős ereiben a vér, és akinek sötét sziluettekkel jelzik közeledtét. Kommunikációja agresszív, morális érzéke nincs, logikája és lelki világa pedig mint egy durcás nyolcévesé, akinek folyamatosan bizonygatnia kell magát mindenki előtt.
Egy más színezetben ez egy paródiának is megfelelne, itt azonban komolyan gondolják a készítők.
Adam McKay Alelnök című filmjére hasonlít a leginkább, főleg propagandisztikus jellege miatt – McKay azonban legalább üzenni akart valamit a háttérben meghúzódó, üzelmeket folytató politikusok kapcsán. Lehet mondani, hogy Trump maga egy röhej (Hát hogy néz ki?!), de nem mutatják meg, mi van a színfalak mögött: csak a végtelen ostobaságot és romlottságot találjuk.
A The Comey Rule egyetlen igazi sikere, hogy kimosdatja az FBI-t minden rá eső rágalom és bizalmatlanság alól.
Csodálatos emberek dolgoznak ott, és tesznek minden nap csodás csodákat – Amerika! Az elnöki szálat azonban még Gleeson egészen remek játéka sem menti meg, hiszen hitvány, hatásvadász és összességében didaktikus koncepciót szolgál a gyökér Darth Sidious jellegű alakítása. A sorozat a prédikálás mellett nem gondolkodtat el egy fikarcnyit sem.
Nincs baj azzal, ha egy alkotó a politikai meggyőződése mentén készít filmeket – az említett Oliver Stone már évtizedek óta csinálja ezt, de Mel Gibson, Clint Eastwood és Spike Lee is bele-beleáll ezekbe a témákba. A gond, mikor már csak a saját oldaluknak beszélnek, és az árokásáson és a manipuláción kívül nincs más céljuk az alkotással. A The Comey Rule üzenete, hogy november 3-án tudja a néző, kire kell húzni az X-et, különben jön a kénköves pokol – vagy csak újabb négy szar év Amerikában tele korrupcióval, mint az előző, meg az azelőtti évtizedek sokasága.
