Jim Henson ’82-es bábfilmjének előzménysorozata, A Sötét Kristály: Az ellenállás kora (The Dark Crystal: Age of Resistance) egy újabb bizonyíték arra, hogy a Netflix aztán tényleg mindenre hajlandó költeni.
Ha van kultikus animátor Walt Disney és Ray Harryhausen mellett Amerikában, az valószínűleg Jim Henson. A bábmester, forgatókönyvíró és filmkészítő alkotta a Szezám utcát, a Muppet-show-t és a David Bowie főszereplésével készült ’80-as évekbeli kalandfilmet, a Fantasztikus labirintust. Karrierjének egyik rejtett kincse volt A Sötét Kristály, melyben Breki, Miss Röfi, Gonzó és a többiek után egy fokkal részletgazdagabb lényeket akart teremteni. Az 1982-es produkcióban, melyet a Yodát is alakító Frank Ozzal rendezett, tündérszerű koboldok és hórihorgas, keselyűszerű szörnyek konfliktusába kalauzolt el minket.
A mester 1990-ben bekövetkezett halála után majd’ harminc évvel a Netflix visszavezet minket Henson világába: egy olyan korba, melynek már nincs viszonya a jelenünkkel.
Napjainkban ugyanis nem készülnek olyan alkotások, melyekkel Hensonék házaltak. Még Muppet-témából is alig-alig érkezik valami Disney által produkált játékfilm, de hogy egy olyan sötét és megosztó stílusú bábos produkció napvilágot lásson, mint A sötét kristály, ahhoz igazán elvetemültnek kell lenni. A Netflixet azonban nem a megfontolt költekezéséről vagy a válogatós ízléséről ismerjük. Ők akármibe belefektetnek, amivel képesek kiszolgálni egy közönséget, legyen az bármilyen rétegelt. Jöhet Marlon Wayans-komédia, főzőműsor celebekkel, dokumentumszéria halott apácákról, Oscar-díjas művészfilm, náluk minden játszik – miért pont egy elborult bábfilm ne férne be a listába?
A A Sötét Kristály: Az ellenállás korának nehéz dolga van, mert egy olyan animációs stílust kell felélesztenie, melynek hagyományát már a legtöbben elengedték a számítógépes effektek javára. És szó nincs arról, hogy az új sorozatban ne lenne CGI, viszont itt a legtöbb részlet kézzel kidolgozott, tapintható díszlet és anyag. Bátor húzás volt a készítőktől a technika, ugyanis a legmagasabb mértékben térül meg az emberi szem számára.
A Sötét Kristály ugyanis lehengerlően gyönyörű vizualitással operál.
Olyannyira kiváló a produkciós dizájn, hogy egy-két snittnél nyugodtan érdemes lesz megállítani a sorozatot és bogarászni a látvány részletgazdagságát. A megépített szetteken és a fantasztikusan mozgó, helyenként hányingerkeltően ocsmány figurákon látszik a temérdek munkaóra, amit a díszlettervezők és alkotók pepecseltek – de minden perc megérte. Többen állítják, hogy a CGI is csak akkor működik, ha vegyítik valami igazi környezettel: ha valaki kételkedik ebben, A Sötét Kristályt kell megmutatni neki ékes példa gyanánt.
Az ellenállás kora tehát igazi szerelemprojekt, egy hiánypótló alkotás, melynek 10 epizódját az a Louis Leterrier rendezte, aki korábban A szállító-filmeket, A titánok harcát, az Agyas és agyatlan című komédiát vagy a Szemfényvesztőket dirigálta. Korábban nehezen volt elképzelhető, hogy egy ennyire komoly művészeti teljesítményt legyen képes levezényelni, de kalapot emelhetünk előtte, mert látni, ahogy szívét-lelkét beleadta.
Azonban amennyire vonzó lesz egyeseknek a sorozat, annyian fognak elhátrálni tőle, nem véletlenül.
Mert csupán egy dolog a gyönyörű külcsín, ha a belbecs képtelen felnőni hozzá. A kidolgozott csomagolás ugyanis egy egészen suta tartalmat takar. A Thra földjén uralkodó skeksisek és az elnyomott koboldok harcának indulása komoly drámai folyamatokkal jár, és az alkotók nem is spórolták ki az érzelmeket a sorozatból. Első látásra azt gondolhatnánk, hogy gyerekeknek való mesefilm A Sötét Kristály, de hamar rájöhetünk, hogy az ijesztő, undorító véglény skeksisek (akik itt egyértelműen a rosszak, hiszen csúnyák) nem igazán a legfiatalabb korosztályra vannak szabva. Ha pedig látjuk, ahogy sorban elhullanak kedves szereplők, vagy bogarak esznek szemgolyókat, ott végképp bebizonyosodik, hogy ez komolyabb tartalom.
De melyik felnőtt akar nézni egy mesét, melyet olyan bábokkal adnak elő, akik néha egészen jól adják át az érzelmeket, de a szájuk csak egyféleképpen nyílik? Nehezen látom be, hogy A Sötét Kristály előzménye az eredeti rajongókon kívül sok új nézőt lenne képes megszólítani. Az összképen feltűnő problémák ugyanis megegyeznek Henson eredeti filmjének hibáival. Nevezetesen, hogy a karaktereket alig lehet megkülönböztetni egymástól, a mítosz pedig zavaros és többnyire érdektelen. Ember legyen a talpán, aki tudja, melyik skeksis melyik, de sokszor még az arccal rendelkező koboldok is gondot jelentenek.
A Netflix elképesztő sztárgárdát rittyentett össze A Sötét Kristályhoz.
Taron Egerton, Alicia Vikander, Helena Bonham Carter, Simon Pegg, Sigourney Weaver, Mark Hamill – csak hogy párat említsünk, és ezt még megszorozhatjuk legalább néggyel. Legtöbbjüket simán elpazarolja a sorozat, de nem azért, mert kis szerepek jutnak nekik, hanem az érzelmeket nehezen tükröző bábok gyengítik a drámai fedezetet, melyet a színészek szolgáltatnának. Az érzelmi azonosulás nélkülözhetetlen a beleéléshez, a sztori pedig korántsem olyan átlátható, hogy a kötődést önmagában megteremtse. A furcsa hierarchiához, a mágia ad hoc szabályaihoz és az egész stílushoz ugyanis hozzá kell szokni – ez nem mindenkinek fog sikerülni.
Mindezek ellenére A Sötét Kristály: Az ellenállás kora a nosztalgiázás olyan oldalát mutatta meg, melyre sokan képtelenek. Az olyan sorozatok, mint a Netflix zászlóshajójaként funkcionáló Stranger Things a ’80-as évek stílusát veszi kölcsön, hogy meghempergőzzön benne és kellemes emlékeket idézzen fel ahelyett, hogy valami újat kovácsolna. A Sötét Kristály egy mára elhanyagolt animációs stílust támaszt fel a hamvaiból. És bár igaz, hogy a bábtechnika egy ennyire rétegelt, érzelemben és drámában gazdag történetet nehezen ad át, a stílust azonban lehet fejleszteni. Nem érdemes lemondani róla, mert a számítógépes effektekkel terhelt animációs filmek dömpingjében olykor szükségünk van valami igazira.