Sorozat

E hely befogad – The Eddy

A The Eddy esetében Damien Chazelle legújabb, jazzt éltető alkotásáról van szó. Könnyedén beugrik a témáról az amerikai filmipar keblére ölelt Kaliforniai álom és annak habos-babos musical világa – de ezt felejtsük is el. A The Eddy című sorozat egészen mást, és ennél jóval többet kínál.

Elég kényelmes megoldás lenne az alkotói gárdából mindössze Chazelle-t kiemelni. A széria négy rendezőt sorakoztat fel, a felosztás pedig igencsak igazságos: mindannyian két részt rendeztek. Chazelle mellett a francia Uda Benyamina, a marokkói Laïla Marrakchi és az amerikai Alan Poul vette ki a részét a rendezésből, mind a nyolc rész írója pedig az angol Jack Thorne.

Már a stáb is egy kulturális kavalkád, és ez a sorozaton is megmutatkozik, sőt ebben rejlik az egyik legfőbb erénye.

Párizsban vagyunk ugyanis, de a The Eddy közel sem csupán egy szépen hangszerelt óda a „szerelem városához”. Ezúttal nem a megszokott arcát ölti fel a franciák gyöngyszeme, ahogyan tette például az Éjfélkor Párizsban, a Párizs, szeretlek!, a Mielőtt lemegy a nap vagy a 2 nap Párizsban esetében. Egy pillanatig sem látjuk a Champs-Élysées és az Eiffel-torony környékét. Belekerülünk viszont a sokkultúrájú külvárosi részek, a graffitis paneltömbök és a gettónegyedek világába.

Egy ilyen környéken nyitja meg jazz klubját, a The Eddyt az egykor ünnepelt, ám azóta visszavonult New York-i zenész, Elliot Udo (akit a Holfdényből is ismert André Holland alakít nem is akárhogyan) barátjával, Fariddal (Tahar Rahim – Mária Magdolna, Samba).

A klub állandó bandája is a világ minden tájáról összefújt világszínvonalú, de noname tehetségekből áll, akiknek a zene – és a The Eddy – jelenti a menedéket, otthont, családot.

Ez így akár még egészen idilli is lehetne, de ez csupán a történet felütése. Rögtön az első részben jön a feketeleves, amikor egy rosszul alakult és elrendezetlen illegális üzlet miatt bűnbanda jelenik meg a klubban, hogy annak bezárásával és gyilkossággal fenyegetőzzenek, nyomatékosításképpen pedig egy kis erőszakot is bevetnek. Innentől kezd Elliot a zsarnok bűnbanda és a rendőrség között egyensúlyozni, próbálva menteni a klubját, az együttest, a saját és a lánya bőrét. Ez az a fő szál, amely mind a nyolc epizódon végigvonul és lankadatlanul fenntartja a feszült légkört – ami 8×1 óra esetében nem kis teljesítmény. Chazelle pedig a Whiplash után ezzel újfent bebizonyítja, hogy jól ért az elfojtott és elnyújtott feszültség megteremtéséhez.

A The Eddy további bravúrja, hogy az egyes részek között nincsenek minőségi szakadékok. A több rendezővel forgó sorozatoknál márpedig ez igencsak ritka. Olyannyira, hogy ezt a jelenséget szinte már elkönyveltük járulékos veszteségként, mondván, inkább legyen egy-két rész rosszabb és néhány viszonylag kiemelkedő, ha egyébként az összhatás elmegy. Viszont a The Eddy mind a négy rendezője káprázatosan ugrotta meg ezt az akadályt és az egyes részek közötti minőségi különbségek nélkül adott ki a kezei közül egy teljes szériát. Ebben az egységességben vélhetően óriási szerepe volt az összes epizódban tevékenykedő írónak, Jack Thorne-nak is.

Egy olyan szériáról van szó ráadásul, amelynek felépítése igazán különleges és rendhagyó.

Minden epizód valamely szereplőt hozza közelebb hozzánk (az összes résznek egy név a címe, kivéve az utolsót), aki valamilyen módon kapcsolódik a The Eddyhez. Így kerülünk közel elsőként Elliothoz, majd barátja özvegyéhez, a klub bárpultosához és az együttes néhány tagjához. De Elliot lányához is, akinek komoly gondjai vannak az apjával való kapcsolatában és általában a világgal, és akit nehéz, de a történet előrehaladtával már nem lehetetlen szeretni. A nyolcadik rész címszereplője pedig maga a The Eddy; ahol mind a hét megismert szereplő története összefonódik.

Ezeket a címszerepeket André Holland mellett többek között Joanna Kulig (Hidegháború), Leïla Bekhti (Szavak nélkül, Szabadúszók), Amandla Stenberg (Minden, minden, A gyűlölet, amit adtál) és a valóságban is létező modern jazz együttes, a The Eddy egy-egy tagja alakítja.

A bűnbanda és Elliot közti élet-halál harc síkjával párhuzamosan így minden rész valamilyen személyes, gyakran megható és tragikus múltú történetet mutat be, ami pedig bámulatos egyensúlyt teremt. Amikor már az adrenalinszintünk kiakasztaná a mérőt, valamilyen lélekemelő elemmel kompenzál a The Eddy, hogy valamelyest emészthetővé váljon annak feszültség -és drámaiság aránya.

Éppen emiatt a sorozat lelkileg igencsak megerőltető,

igazi ’érzelmi hullámvasút’. Pedig ez nem az a fajta sorozat, amelynek egyes epizódjai hatásvadász módon érnek véget, sokkal inkább egyfajta levezetéssel – amit minden esetben jazz kísér. Mégis azt érezzük, hogy habzsolni akarjuk a világát és legfőképpen a hangulatát. Rettentően bensőséges mivolta pedig a kamera viselkedésében is megmutatkozik. Feltűnően sok a kézikamera, amellyel rendszeresen megsérti a szereplők auráját, illetve a Whiplash-ben is előszeretettel alkalmazott feszültségfokozó „hirtelen” svenkek, gyors élesvágások is gyakoriak.

Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a zene mellett, amelynek nagyon fontos szerepe van a sorozatban. És ez nem merül ki abban, hogy teleszórták kellemes háttérzenével, vagy hogy a jazztörténelem nagy neveit istenítőleg és kötelező jelleggel felsorolgatják (ahogyan ezt például a Kaliforniai álomban Ryan Gosling tette).

A zenének a The Eddy-ben funkciója és tétje van. Megmutatkozik a gyászban halotti toron és később a gyász okozta magányban. Felüti a fejét mint sorsdöntő kérdés, dilemma és megélhetés. Megjelenik a különböző kultúrák és népszokások képviselőjeként, közösségek összetartó erejeként, de tragédia elfojtásaként is. Mindezek mellett pedig nyilvánvaló, hogy olyan hangulatot, olyan lüktetést és ritmust ad a sorozatnak, ami az egyes epizódok között és még jóval a sorozat befejezése után is velünk marad, minden porcikánkba befészkelve magát.

A zenei lüktetést pedig tovább erősíti a nyelvbéli sokszínűség.

A dalok, amelyeket Glen Ballard és Randy Kerber írt a sorozathoz (utóbbi játszik is benne), javarészt franciául vagy angolul hangzanak föl, míg a beszéd főleg franciául, de mellette arabul, lengyelül és angolul zajlik, és persze akcentusok széles tárházával. Nem kérdés, hogy kötelező a szériát eredeti hanggal nézni.

A The Eddy még annál is sokkal többet nyújt, mint amit ígér. Tökéletlen, de a szívünkhöz hozzánövő emberek, hús-vér, valóságszagú történet, amelynek összhatása és hangulata mégis varázslatos. A The Eddy nem árul zsákbamacskát, rögtön az elején egyértelművé teszi, hogy 100%-os happy enddel nem számolhatunk. De abban bízhatunk, hogy – elég közhelyesen szólva – a dolgok majd jobbra fordulnak. És főként, hogy a The Eddy megmarad: a hely, amely mindenkit befogad.

A sorozat a Netflixen látható.

Avatar

Németh Míra

Németh Míra 2019-ben csatlakozott a Filmtekercs csapatához. Miután látta az Amélie csodálatos élete című filmet, 12 évesen döntött úgy, hogy filmekkel akar foglalkozni. Azóta „mindenevő”: szerzői filmeket, blockbustereket, dokumentumfilmeket egyaránt szívesen fogyaszt, különösen kedveli a sajátos rendezői szemléletet, az abszurd humort és a társadalomkritikát a filmekben.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya