Sorozat

Megnéztük, hogy nektek ne kelljen – The I-Land

Színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő – írta Shakespeare, no de ő nem látta a The I-Land gárdáját. Igen, ennyire rossz.

Vannak azok a rossz filmek és sorozatok, amik tökéletesen alkalmasak rá, hogy egy baráti társaság jókat nevessen rajtuk egy sörözős-borozós mozidélutánon. Nos, a The I-Land nem ez a típusú bűnös élvezet. Nem, a The I-Land szimplán csak rossz. Kínosan rossz – legalábbis ezt gondoltam az első epizód végén, ami felvázolt egy mérhetetlenül suta Lost-utánzatot tíz idegennel, akik egyszerre ébrednek egy lakatlan szigeten. Senki nem emlékszik semmire, még a saját nevére sem

– de nem ez az, ami miatt a következő háromnegyed órát a logika teljes hiányában cselekszik végig.

Az alapszituáció magában hordozza, hogy a szereplők közül senki nem ismeri saját karakterét, hisz nincsenek emlékei. Ez azonban látszólag senkit nem zavar. Legfőképpen a színészeket, akik között egy nem akad, aki hihetően adna át egy ilyen szélsőséges helyzetet. Nem érezni a kétségbeesést, a bizonytalanságot, és kérdések is alig vannak. Ebben mondjuk a forgatókönyvírók sem segítenek azzal, hogy egy következetesen épített cselekmény helyett egymás után dobált epizodikus cselekményfoszlányokat írtak nekik.

Az mindenkinek egy perc alatt beugrik, hogy mi az a 39 lépcsőfok és ki az a Bonnie és Clyde, de arra senki nem veszi a fáradtságot, hogy magukról kiderítsenek valamit. Mint ahogy arra sem, hogy a pillanatnyi helyzetüknek megfelelő életkörülményt teremtsenek – inkább rohannak a tengerbe ökörködni, mint egy csapat tizenéves. Amikor az egyikük gyógyszert talál, eldugja ahelyett, hogy odavinné annak a társának, akinek egyértelműen szüksége lenne rá, míg a másik simán bemegy a dzsungelbe azzal a fickóval, akit fél órával korábban vádoltak meg, hogy erőszakoskodott egy nővel.

Így telik el a The I-Land első két része, a logika teljes hiányában.

A szereplők csak azt kérdőjelezik meg, ami az íróknak érdekében áll, minden más csak úgy van, lóg a levegőben. A harmadik rész aztán meghozza a nagy fordulatot, és megkapjuk a választ a legtöbb miértre. Igazából ez a sorozat legjobb pillanata, de csak azért, mert erre a marhaságra most nem kellett hat évet várni, mint a fentebb emlegetett Lost esetében. Spoilerek következnek.

A néző számára már a második epizód nyilvánvalóvá teszi, hogy itt is egy cég áll a háttérben, nevezetesen a címszereplő I-Land, a harmadikban viszont meg is kapunk minden hátteret, ami arra jó, hogy innentől kezdve már nemcsak szimpla Lost-klónként tekintünk a sorozatra, hanem egy Lost-klónként, amit kereszteztek a Mátrixszal. Hőseink ugyanis rabok, förtelmes bűnökkel a hátuk mögött. Belőlük lesznek egy újonnan kifejlesztett technika tesztalanyai. Amnéziát idéznek elő náluk és egy szimulációba küldik őket, hogy lássák, képesek-e más emberként újrakezdeni.

Aki nem, annak halál a jutalma.

Ezt először csak az egyik, majd az összes résztvevő megtudja, de igazából továbbra is úgy viselkednek, mintha mi sem történt volna. Pedig ez lehetett volna a nagy kiút, egy sorozat, amelyben megvan a válaszút lehetősége, a jellemfejlődésé, az én megtalálásáé. Nem lett, s habár tény, hogy a színvonal kicsit javul a negyedik résztől, de annyira nem, hogy egy összetett és jó sorozatról beszélhetnénk.

Nem, mert a történet újra meg újra önellentmondásokba ütközik. Miért kell például kitaszítani a csoportból azt, aki a legtöbbet tud erről az egészről és ráadásul többször bebizonyosodott már, hogy nem hazudik. Vagy miért kell rögtön azután olyat csinálni, amiért halál jár, miután elmondták, hogy azért halál jár? Pontosan az ilyen otrombaságoktól lesz élvezhetetlen a sorozat, mert ha őket nem érdekli, miért érdekeljen minket?

Németh Barna

Németh Barnabás a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg néhány könyvkiadónál dolgozik. Szabadidejében olvas és sorozatokkal foglalkozik, díjszezon idején pedig a díjszezonnal.