Sorozat

Minden idők legjobb, de egyben legszükségtelenebb játékadaptációja – The Last of Us

Craig Mazin. Neil Druckmann. HBO. A két páratlan tehetséggel megáldott alkotó és a minőségi tartalmak Mekkájának tartott tévécsatorna már látatlanban garanciát biztosítottak arra, hogy így vagy úgy, de megtörésre kerül az a hírhedt átok, miszerint videojátékból képtelenség jó (élőszereplős) adaptációt készíteni. A posztapokaliptikus The Last of Us első évada be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, szinte hibátlanul ültette át a Naughty Dog mesterművét a kisképernyőre… mégis nehéz elszakadni attól a gondolattól, hogy jobban jártunk volna, ha eredeti(bb) alapokon nyugvó történet elmesélésbe csatornázódnak ezek a kivételes kreatív energiák.

Mi, emberek azóta mesélünk egymásnak, mióta világ a világ. Míg civilizációnk fejlődésével fabuláink sok aspektusban változatlanok maradtak – különösen akkor, ha évszázadokat, sőt, évezredeket túlélő, univerzális értékeket, tanulságokat hordoztak magukban –, bizonyos tekintetben mégiscsak adaptálódtak. Ezek a változások többek között a médiumok módosulásaiban voltak tetten érthetők: a tábortüzek körül elmormogott, majd éterbe szálló szavak képek, betűk és egyéb szimbólumok formájában barlangok falára, papiruszokra, pergamenekre, egy idő után pedig könyvlapokra, nagyjából százhúsz évvel ezelőtt pedig celluloidra költöztek. Ezek a felületek nem elég, hogy versengeni, ütközni kezdtek egymással a figyelmünkért, de először további médiumokra ágaztak szét – elég, ha az írott szavakat ábrákkal ötvöző képregényekre, vagy a mozgóképes sztorimesélés százhúsz perces kompaktságát hosszú órákra bővítő sorozatokra gondolunk.

A jelenkor kényelméből úgy tűnik, hogy az egymásnak való regélés egyik utolsó, amolyan „későn érkezőjének” a videojátékok számítanak, melyek hiába képezik mindennapjaink részét idestova hatvan éve, egy egyre szélesebb, de globálisan szemlélve még így is szűk demográfiát leszámítva megmaradtak rétegterméknek. Rengeteg okot fel lehet sorakoztatni, hogy a befogadó immerziójának határait leginkább feszegető médium miért nem tudott olyan magasművészeti berkekbe törő címeket felmutatni, mint például a sokáig szintén lesajnált képregények a Watchmennel, de a technológia előrehaladtával ez a stagnálás is megszűnni látszott –

a zsáner „nemesedésének” pedig egyértelműen egyik nagyon fontos mérföldköve volt a 2013-ban debütált The Last of Us.

A Naughty Dog nevű stúdiónál napvilágot látott videojáték egyszerű, de a hagyományos zombitörténetek szabályrendszerétől kellően elrugaszkodott alapvetésével (a világvége-genezisnek nem egy agyrohasztó vírus, hanem egy, a gazdatest felett irányítást átvevő gombafajta a kiváltója), két főhősének nagy műgonddal megírt és színészeik (Troy Baker, illetve Ashley Johnson) által hibátlanul előadott párbeszédeivel, nem túlzottan combosnak mondható, ám ezzel együtt is kellően pörgős játékmenetével, meg persze nagyköltségvetésű filmekre és presztízssorozatokra jellemző látványvilágával valóságos forgószélként tört be a köztudatba, és vált a 2010-es évek egyik meghatározó kulturális jelenségévé. A The Last of Us még azokat is megszólította mindent átható atmoszférájával és szívszaggató átvezetőivel, akik addig amúgy tartózkodtak a videojátékoktól; mi sem példázza jobban a brand erejét annál, hogy az első részből világszerte 17 millió példány kelt el, és a három éve debütált folytatásából is már 10 millió darabot értékesítettek.

A The Last of Us játékként

Ahogy azt megszokhattuk, Hollywood egy ilyen sikersztorit nem hagyhatott szó nélkül. Nyugtázhatnánk az álomgyár hozzáállását mindössze annyival, hogy a producerek profittermelési rögeszméjéből fakadtak az élőszereplős adaptáció ambíciói, azonban az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a játék atyja, Neil Druckmann már a kezdetektől áldását adta a dologra, a Gonosz halott– és az eredeti Pókember-trilógiát jegyző Sam Raimivel szorosan együttműködve próbálta tető alá hozni a projektet. Annak ellenére, hogy Druckmann hinni látszott abban, hogy Joel és Ellie kálváriája hagyományos értelemben vett mozgóképként fog tudni kiteljesedni igazán, a filmötlet végül kútba esett 2016-ban, hogy aztán valamivel később,

főnixként hamvaiból feltámadva, a Csernobil alkotójával, Craig Maizinnel kiegészülve, az HBO égiszén új távlatokat hódítson meg immár sorozatként.

Ahogy a bevezetőben leszögeztem, jelen sorok írójának kétsége sem volt afelől, hogy a Druckmann-Mazin-HBO szentháromság elég lesz ahhoz, hogy a The Last of Us legújabb, Pedro Pascallal (Narcos, A Mandalóri) és Bella Ramsey-vel (Trónok harca) megtámogatott verziója sikeresen vegye az élőszereplős szériává válás akadályait. A kérdés viszont végig ott lebegett a széria felett, hogy vajon képes lesz-e megindokolni saját létjogosultságát. Azaz: nem felesleges újra elmesélni egy történetet, ami már elmondásra került egy számára tökéletes platformon?

Ne kerülgessük tovább a forró kását: minden vitathatatlan erénye és emlékezetes pillanata ellenére a The Last of Us hiába méltó, érezhetően nagy odaadással készült rekreálása az alapműnek (ezzel megcsípve magának a hőn áhított „Minden idők legjobb videojáték-adaptációja”-titulust),

egy-két egészen lenyűgöző kivételt leszámítva mégis képtelen kilépni annak árnyékából.

Mielőtt kitérnénk ennek okaira, röviden ismertetném a sorozat alapvetését: 2003-at írunk, amikor a Cordyceps nevű gombanemzetség az emberiség által előidézett klímaváltozásra adott „válaszcsapásként” kiterjeszti saját tűréshatárát, és megedzi magát annyira, hogy túléljen 34 Celsius-fok fölött is… azaz az emberi test melege sem tud végezni vele. Több mint tíz évadnyi The Walking Dead-del és ki tudja, hány más zombitörténettel a kollektív tudatunkban valószínűleg nem nehéz kitalálni, mi következik ezután. Társadalmunk összeomlik, romjai közt pedig a kiüresedett tekintetű túlélők próbálnak értelmet találni a létezésben, még annak ellenére is, hogy nem csak vérfagyasztó, kattogó hangokat hallató, eltorzult mutánsokkal, de elvadult embertársaikkal is fel kell venniük a harcot az életben maradásért.

Egyik főszereplőnk a Pascal által alakított Joel, aki közvetlenül a járvány kitörésekor elszenved egy nagyon súlyos személyes veszteséget, melyen húsz évvel később, azaz a történet fősodrának kezdetekor sem tudja túltenni magát. Az érzelmileg megcsömörlött férfi fájdalmát alkoholba fojtva vegetál, egyetlen célja, hogy maga mögött hagyja a rendőri karantént, ahol addig csempészként tengette mindennapjait, és hogy ráleljen hónapok óta eltűnt öccsére, Tommyra. Az események furcsa összjátéka végül úgy hozza, hogy a Tűzbogarak nevű lázadócsoport megbízza, hogy csempésszen ki egy tizennégyéves árvát, (a Ramsey által megformált) Ellie-t a karanténzónán kívülre, és kísérje őt a felkelők egyik támaszpontjára. Joelnek eleinte fogalma sincs, miért olyan fontos a lány, ám hamar körvonalazódni kezd előtte, hogy

a szókimondó kamasz lehet a kulcs a járvány megfékezésére.

Tehát nincs új a nap alatt, de ha a játékot sem ítéltük el amiatt, hogy meglehetősen bátran merített inspirációt a 28 nappal később, Az út vagy akár a Legenda vagyok című filmekből, úgy nyilván a sorozatot sem lenne fair egy ilyen kettős mérce elé állítani, pláne, hogy a készítők a kezdet kezdetén leszögezték, céljuk a játék minél hűbb élőszereplős környezetbe való átültetése. Ha túltesszük magunkat azon, hogy sem Pascal, sem pedig Ramsey nem kiköpött másai a számítógépes/motion capture technológiával életre keltett megfelelőiknek, akkor hamar megállapíthatjuk, hogy az alkotók tartották magukat ígéretükhöz: néhány apróbb változtatást, elmés karakter- vagy cselekményszál-összevonást leszámítva a széria végig hűen követi a forrásmű cselekményét.

Joel és Ellie fertőzöttek és ellenséges nomádok hordáin átvágva próbálják elérni úti céljukat, közben szövetségesekre, de még annál is több ellenségre tesznek szert. Az együtt átvészelt megpróbáltatások során szembesülniük kell a fajtánkra normál körülmények között is jellemző, ám az apokalipszis révén megszűnt társadalmi korlátok nélkül még inkább elburjánzó aberrációkkal – kannibalizmus, pedofília, csak hogy néhány kézenfekvő példát említsünk –, de túlélésük érdekében reagálniuk is kell rájuk, ami olykor saját humánumuk feláldozásának veszélyével fenyeget.

Ami annak idején kiemelte a videojátékot a hasonszőrű címek sorából, az Joel és Ellie kapcsolatának árnyalt, érzékeny ábrázolása volt.

Ez elsősorban a remekbe szabott, kettejük személyiségéről fokozatosan egyre több réteget lehántó dialógoknak, és az átvezető videókban ábrázolt olykor megmosolyogtató, máskor pedig könnyfakasztó interakcióknak volt köszönhető, de a médium sajátosságai csak tovább acélosították az érzelmeinket mesteri módon manipuláló forgatókönyv érdemeit. Minden küldetés, minden együtt megtett mérföld, minden együttes erővel kivégzett mutáns, minden közös munkával kinyitott ajtó és megmászott fal elmélyítette annak az illúzióját, hogy mi éljük át a kalandokat Joel bőrébe bújva, Ellie-t védelmezve. Ennek eredményeként az egyre nagyobb tétekkel zsonglőrködő történet utolsó harmadában olyan bevonódást tapasztalhattak az arra fogékonyak, ami páratlan élménnyé tette a The Last of Ust.

A sorozat kapcsán elmondható, hogy a nagyrészt Mazin által papírra vetett epizódok jó érzékkel költöztetik át a videojáték emblematikus beszélgetéseit és szituációit a tévéképernyőre, a tehetséges színészgárda (Nico Parker, Anna Torv, Nick Offerman, Murray Bartlett, Melanie Lynskey és Storm Reid) odaadásának hála ezek képesek emlékezetes jelentekké evolválódni, a Pascal és Ramsey között szinte kézzel tapintható kémia pedig néhol még a játék legjobb pillanatait is képes új szintre emelni. Azonban minden ügyes írói fogás és színészi bravúr ellenére sajnos nem lett olyan átütő a végeredmény, mint ahogy abban minden bizonnyal rengeteg rajongó bízik. Bár a The Last of Us ezen verziójában is szemtanúi vagyunk a pokoljárás majdnem minden lépésének, mégsem hat olyan elemi erővel ránk, mikor Ellie először vesz magához fegyvert Joel megmentése érdekében, vagy mikor utóbbi elcsepegtet néhány információt múltbéli traumáiról a lánynak,

mivel a szériát passzív módon tesszük magunkévá, szemben a videojáték aktív megközelítésével.

Felmerül tehát a kérdés, hogy a Mazin-Druckmann páros talált-e módot arra, hogy adjon valamilyen, a sorozat médiumából fakadó pluszt a történethez, ezzel azok számára is villantva újat vagy meghökkentőt, akik az elmúlt tíz évben vagy százszor átélték ezt a modernkori odüsszeiát. A válasz természetesen az, hogy igen. A sorozat jó érzékkel csavar az évad bizonyos pontjain annyit a sztorin, hogy ne terelje le túlzottan az eseményeket arról az útról, melynek végpontját a videojáték már bő egy évtizede kőbe véste, de mégis meglepje annyira a szakavatott fogyasztót is, hogy az előtudása miatt ne kényelmesedjen teljesen bele a látottakba.

Ezek többségében apróbb módosítások, de van, mikor bátrabb kanyarokat is bevállal a széria, melynek eredményei maradéktalan elégedettséggel tölthetnek el mindenkit. Az első rész fantasztikusan megírt, a Csernobil fináléját hibátlanul megidéző (és a való világ történéseire rémisztően pontosan reflektáló) nyitójelenete, vagy a szezon harmadik felvonásának több mint hetvenperces, remekbe szabott tragédiája (amely teljes joggal pályázhat már most az év egyik legjobb sorozatepizódja-díjra) mind olyan adalékok, melyek azért jöhettek létre, mert az alkotók felismerték a rendelkezésükre álló médium egyik legnagyobb előnyét.

Azaz azt, hogy semmi sem kötelezi őket – és velük együtt minket sem – arra, hogy végig Joel és Ellie perspektívájára szorítkozzanak.

A kreátorok ezen ambícióit szerencsére maga az HBO is megtámogatta, melynek vezetősége úgy tűnik, kiemelt, zászlóshajó-státuszt szánt a posztapokaliptikus közegben játszódó szériának. A csatornától megszokott minőséget képviselő, hátborzongatóan gyönyörű főcímtől kezdve a díszleteken, maszkokon, jelmezeken és a lepusztult világot megfestő digitális trükkökön át minden végig a helyén van. Az audiovizuális reprezentáció kapcsán egyedül az akciójelenetek tálalásába lehet néhol belekötni. Hiába süvegelendő a showrunnerek azon kezdeményezése, hogy hollywoodi bérmunkások helyett olyan szerzői filmeseket alkalmazzanak, mint Ali Abbasi (Szent pók) vagy Jasmila Žbanić (Quo vadis, Aida?), a nyilvánvalóan kisebb költségvetéshez és kevésbé dinamikus szekvenciák levezényléséhez szokott direktorok sokszor érezhetően nem tudják kellően húsbavágóan ábrázolni a kaotikus borzalmakat. Viszont cserébe a csendesebb, a történet velejét képező, hangulatfestő szegmensek során végig tündökölnek.

Az akciók hiányosságainál azonban rosszabb hír, hogy a fentebb vázolt okos, kreatív, hatásos, néhol pedig egyenesen szükséges újragondolások közel sincsenek jelen az évad egészében. A sorozat eme kardinális hibájának oka valószínűleg az, hogy a készítők féltek a legelvetemültebb fanok haragjától, esetleg rájöttek arra, hogy felesleges megbolygatni azt, ami bizonyítottan működik – ezzel pedig visszakanyarodunk a bevezető eredeti téziséhez, nevezetesen ahhoz, hogy talán jobban jártunk volna, ha a sorozat mögött álló elmék egy teljesen új, vagy akár a The Last of Us univerzumában játszódó másik történet elmesélésére adják a fejüket. Joel és Ellie kalandjai első fejezetének anno ugyanis pont az adta a szükséges színezetet, hogy filmes kvalitásai ellenére példaértékűen állította saját szolgálatába a videojátékos médium előnyeit. Ezek nélkül ugyanez a történet bár minőségi (olykor egyenesen megrázó) szórakozást kínál a nagyérdeműnek, de érezhetően megsínyli a váltást,

nem emelkedik ki annyira a telített felhozatalból, mint tette azt eredeti formájában.

Viszont, hogy ne negatív hangnemben zárjunk, érdemes megemlíteni, hogy a The Last of Us pilotja 2010 óta az HBO történetének második legerősebb sorozatnyitányát produkálta a Sárkányok háza kezdése után, így minden esély megvan rá, hogy berendeljék a folytatást. Amennyiben ez így lesz, már egy sokkal szerteágazóbb, az első etap aprólékos építkezésének hála izgalmasabb morális kérdéseket feszegető és szokatlanabb narratív elemeket párosító alapmű adaptálására vállalkozik majd Mazin és Druckmann. Ekörül remélhetőleg mélyebb diskurzus alakul majd ki annál, mint hogy külön erre specializálódott videocsatornák azt elemezzék, a játék pontosan hány képkockáját sikerült karbonkópia módjára egy epizódba szuszakolni az alkotóknak.  

A The Last of Us január 15-től látható az HBO Max-on, az epizódok hétről hétre érkeznek.

Nagy Borús Levente

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
2 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!