Sorozat

Hamisan cseng az álszent ember feminista meséje – The Nevers

A tévétörténelmet író Joss Whedon útközben otthagyott új sorozata önmagában nézve középszerű girl power fantasy, az alkotója legújabb botrányainak fényében pedig még képmutató is. A kritika a The Nevers első négy epizódja alapján íródott.

Nehéz körülmények között született meg az HBO legújabb nagyköltségvetésű fantasy-sorozatának első évada. Pontosabban továbbra sem született meg teljesen, ugyanis a koronavírus-járvány annyira megbonyolította a forgatást, hogy az eredetileg tízrészesre tervezett évadból első körben csak hat epizódot mutatnak be. A járványon kívül egy másik tényező is nehezítette a munkát: a széria megálmodója, showrunnere, írója, rendezője és húzóneve, Joss Whedon félúton otthagyta a produkciót.

A hivatalos álláspont szerint Whedon nem bírt a járvány miatt megnehezedő forgatással, de nem kizárt, hogy a személyét övező, toxikus munkamódszereiről szóló vádaknak is köze van a dologhoz.

A berendelés idején még nagy várakozás övezte a The Neverst, hiszen az utóbbi években képregényfilmjei miatt ünnepelt (Bosszúállók) vagy éppen kritizált (Az Igazság Ligája) Whedon az úttörő sorozataival lett szupersztár az ezredforduló környékén. Ki máshoz illene jobban egy különleges képességekkel rendelkező női közösségről szóló akciódús steampunk fantasy, mint a Buffy, a vámpírok réme és a Firefly szülőatyjához, aki igazi feminista ikonként vonult be a köztudatba? Tíz-húsz éve lehet, hogy a The Nevers hasonlóan nagyot dobbantott volna, mint Whedon legsikeresebb projektjei, de mára már két szinten is meghaladottá vált: a sorozatgyártás mai színvonala és Whedon megítélése alapján is.

Kifejezetten meglepő, hogy a The Nevers – melynek címe az első négy részben nem kap magyarázatot – eredeti ötleten alapul, hiszen azokra a közepesen népszerű young adult regényekből adaptált alkotásokra emlékeztet, amik elözönlötték a mozikat Az éhezők viadala-franchise sikerének hatására.  A történet egy alternatív viktoriánus kori Londonban játszódik, ahol egy furcsa esemény hatására bizonyos lakosok különleges képességekre tettek szert. A korabeli társadalom egyébként sem túl befogadó a másság iránt, az pedig külön ront az úgynevezett „Érintettek” megítélésén, hogy elnyomó többségük nőnemű.

Az X-Mennel való hasonlóság már itt kezdődik, a párhuzam pedig egyre nyilvánvalóbbá válik, ahogy halad előre a történet.

Szinte pontosan ugyanazok a konfliktusok és karaktertípusok kerülnek elő, mint a Marvel mutánsainál. A kitaszítottak saját intézményt hoznak létre a fiatal és otthontalan Érintettek védelmére (csak ezúttal iskola helyett árvaháznak nevezik). Mindenki más képességgel rendelkezik, amit áldásként vagy átokként élnek meg – egyesek magasabb rendűnek képzelik magukat tőlük, mások szégyellik azt és bármit megadnának a normális életük visszaszerzéséért. Mindeközben a politikai vezetők rettegnek az Érintettek jelentette fenyegetéstől, annak ellenére is, hogy többségük békében szeretne élni.

A régmúltba helyezett történet az X-Men mellett a boszorkányüldözéseket is megidézi, hiszen az általános ellenszenv itt a másságtól való félelem mellett a nőgyűlöletben gyökerezik. A nők erejétől rettegő rendszer kritikája elég szájbarágós, de akad benne egy-két ötletes pillanat: például a rendőrségnek panaszkodó férfiak, akik Érintettnek titulálják az őket elhagyó nőket („Magányossá tett… az elméjével!”), vagy az egyik érintettségét eltitkoló férfi bizonytalan kijelentése, hogy ez mégiscsak egy „női jellemvonás”, szemében a lányosnak titulált viselkedés miatt bántalmazott fiúk szomorúságával.

A sorozat elnyomottak iránti empátiájával és girl power üzeneteivel nehéz mit kezdeni, hacsak nem tudjuk tökéletesen leválasztani a szerzőt a műről.

Whedon feminista státusza akkor rendült meg először igazán, amikor volt felesége 2017-ben egy esszében számolt be az őt állítása szerint éveken át megcsaló és neki hazudozó férfi képmutatásáról. Az igazi csapás pedig a Zack Snyder távozása után Whedon által befejezett Az Igazság Ligája körüli hajcihő idején ütött be igazán: a filmbéli Cyborgot alakító Ray Fisher tavaly nyáron abuzív, szakmaiatlan, undorító és elfogadhatatlan viselkedéssel vádolta Whedont, majd idén februárban Charisma Carpenter, a Buffy és az Angel című spin-off sorozat egyik főszereplője Fishert támogatva osztotta meg negatív élményeit. Carpenter beszámolója alapján Whedon nemhogy nem a nők nagy támogatója, hanem egy egoista zsarnok, aki többek között verbális abúzussal és karakterének aljas módon történő kiírásával bosszulta meg, hogy Carpenter gyereket vállalt.

Időközben több, Whedonnal korábban együtt dolgozó ember is felszólalt az ügy hatására, és a vádak alapján egy olyan kép rajzolódik be a forradalmian erős női karakterei miatt sokat ünnepelt férfiről, hogy akár az egyik sorozatának főgonosza is lehetne. A nők elnyomását és emancipációját bemutató pillanatok a The Neversben így értelemszerűen hamisnak hatnak, de nem az a probléma, hogy itt van egy szuper történet, amit beárnyékol a készítő személye:

a sorozat inkább további bizonyítékként szolgál a Whedon-féle feminizmus felületességére és elavultságára.

Whedont a mostani vádak előtt is kritizálták a seggeket minden esetben nagyon kecsesen és dögösen szétrúgó hősnői miatt, és erre nem a The Nevers fog rácáfolni, ahol a hagyományos női szerepből való kitörés elég gyakran jelenti a ruháktól való megszabadulást és a mellet nyakig felnyomó fűzőkben való flangálást. Ma már senki nem fog hátast dobni attól, ha lát egy férfiakat meghazudtoló harci képességekkel rendelkező nőt,

a The Nevers szereplői pedig túlságosan sablonosak ahhoz, hogy bármilyen módon is kiemelkedjenek az egyre növekvő számú női szuperhős közül.

A The Nevers nem a legokosabb vagy legösszetettebb feminista tanmese, de nem is menthetetlen: bár a karakterek egytől-egyig sablonos kategóriákba sorolhatók (önpusztító amazon, cuki tudóslány, ideges kocka, arrogáns playboy, morcos nyomozó, stb.), Whedon és két egykori Buffy-s alkotótársa, Jane Espenson és Douglas Petrie még gyengébb formájukban is képesek olyan karakterdinamikákat felvázolni és szórakoztató szóváltásokat írni, amiktől nem válnak unalmassá az egyébként indokolatlanul hosszú epizódok. A Laura Donnelly (Outlander) által vezetett színészgárda nem különösebben kiemelkedő, de helyt állnak a humoros, drámai és akciódús jelenetekben is.

A világ nem túl eredeti, de ettől még el lehet merülni benne. A Sherlock Holmes taktusait idéző zene kalandfilmes hangulattal ellensúlyozza az unalmas szürke látványvilágot, ami még egy Londonban játszódó sztorihoz is túlzásnak érződik. A rengeteg ráköltött pénznek köszönhetően a speciális effektek kevésbé tévések, mint más ilyen sorozatoknál – bár a végtelen típusú képességekben rejlő potenciál ellenére az akciójelenetek többsége püfölésből áll. Az egyetlen igazán kiemelkedő összecsapás (egy vízen járó bérgyilkossal és az úszva menekülő hősnővel) csak még feltűnőbbé teszi, hogy mennyire fantáziátlan a többi.

Amiatt senkinek nem kell aggódnia, hogy a külső körülmények megakadályozták Whedont egy újabb tévétörténeti klasszikus elkészítésében: az első hat epizód még az ő víziója, és bár nem vett végig részt az alkotói folyamatban, az ennyiből is látszik, hogy

a The Nevers koronavírus és a készítőt vádak nélkül sem lett volna több egy újabb sikertelen próbálkozásnál a Trónok harca által hagyott űr kitöltésére.

Azonban mivel a világ további alakulásáért már egy új showrunner, az Így csajozz egy földönkívülivel és a Mária Magdolna forgatókönyvét jegyző Philippa Goslett felel, nem kizárt, hogy valami egészen más és adott esetben kiemelkedő szériává növi ki magát – már ha lesz elég néző, aki kitart addig, hogy ez megtörténhessen.

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben és az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2019-ben. Több portálra és nyomtatott újságba is ír kritikákat, elemzéseket. A Filmtekercs.hu szerkesztőcsapatának tagja.