Paolo Sorrentino hosszú szünet után végre folytatta Az ifjú pápa című sorozatot: Az új pápa még provokatívabb, még kimódoltabb és még mélyebb lett. A kritika a Velencei Filmfesztiválon levetített 2. és 7. rész alapján készült.
„Cherry Coke Zerót reggeliző, dohányos agglegény. Gátlástalan zsarnok. Különc. Mesteri manipulátor. Bosszúszomjas vezető. Isten képmása. Traumatizált gyerek. Modern szent. A legszexibb pasi reverendában. Lenny Belardo alias XIII. Piusz mindez, és éppen ezért egyik sem” – írtuk annak idején Az ifjú pápa című sorozatról, az utóbbi évek egyik leginnovatívabb és legkülöncebb szériájáról. Az HBO-n Paolo Sorrentino sajátosan provokatív, félig egyházkritikus, félig hittel teli nézőpontból mutatta be a Vatikán belsejét, miközben a katolicizmus alapjainak legmélyére ásott le azáltal, hogy a legfontosabb dogmákat, szokásokat, megingathatatlan hagyományokat felrúghatónak, a tabukat kibeszélhetőnek mutatta be, a romlatlant, eredetit, valóban Istentől valót keresve. A 2016-os első évad után három évvel végre megérkezett a történet folytatása: Az új pápa már az új címmel is jelzi a határozott továbblépést az első tíz részhez képest, miközben pontosan annál a cliffhangernél veszi fel a fonalat, ahol magára hagytuk az ifjú pápát.
Az új pápa kétértelmű cím, hiszen az új évad két új pápát is kínál. XIII. Piusz kómába zuhan, ezért mellette megjelenik Sir John Brannox, akit a bizonytalan és nyugtalanító helyzetben keresnek fel a vatikáni elöljárók lehetséges helyettesként. Az ’új’ jelző ugyanakkor az egykori Lenny felnövésére is utal: immár nem a könnyű felmenthetőséget kínáló ifjúságára, hanem az újszerűségére mint konstans minőségre alapoz a sorozat, megszilárdítva az első évad antidogmatikus (vagy éppen dogmatikus?) hozzáállását a pápai hivatalhoz, a valláshoz és az élethez. Tehát
Az új pápa folytatja és még inkább kiélezi az első évad legnagyobb truváját,
miszerint a pápa nem fogadja el a neki kijelölt szerepet, inkonvencionális módon használja a hatalmát, és az istentagadás határáig megy el a hittel való birkózás során. Továbbra is a pápa ellentmondásossága, megfejthetetlensége, könyörtelensége, titokzatos aurája, coolsága (és szexisége!) áll a középpontban, miközben a változásra való képességére, lassú olvadására is újabb példákat kapunk.
Mindezt annak ellenére sikerül fenntartani, hogy a fókusz immár nem kizárólag Jude Law karakterén van, hanem megoszlik közte és a John Malkovich alakította hasonlóan skrupulózus teológus, Sir John Brannox között. Brannox beemelése remek választás, hiszen felbolydítja a visszatérő szereplők már ismerős viszonyrendszerét, ráadásul – ahogy a sorozat összes karakteréről – előbb-utóbb kiderül, hogy a kiismerhetetlen felszín alatt ő is súlyos titkot rejt. Így a már kiismerhetőnek hitt egyházi világ újabb kibeszéletlen problémákkal és titokzatos árnyalatokkal gazdagodik.
Két kulcsszereplőjén kívül (vagy inkább: rajtuk keresztül) Paolo Sorrentino továbbra is az előző évadból, valamint frissebb játékfilmjeiből (A nagy szépség, Ifjúság, Silvio és a többiek) ismerős pengeéles, de tragikomédiába burkolt társadalomkritikáját folytatja. A vallás és a modern világ összeférhetősége, az értékrendek ütköztetése, a vatikáni zárvány fenntartása megpiszkálni való, de a fősodorbeli filmgyártásban mégis ritkán érintett anomáliák, amelyekbe Az új pápa is Fellini humorával, szókimondással és bizarr stílusbravúrokkal áll bele. Sorrentino inkább egyház-, mint valláskritikát fogalmaz meg, ugyanakkor rámutat arra is, hogy az elvileg egyre ateistább nyugati társadalom mennyire ki van éhezve a csodára, a katolicizmus misztikumára, és mennyire vágyik arra, hogy hihessen valamiben. Tanulságos, hogy néhány éve Wim Wenders Ferenc pápáról készített portréfilmet, a Netflixre pedig Fernando Meirelles rendezésében érkezik A két pápa Jonathan Pryce és Anthony Hopkins főszereplésével. A pápákból tehát nem elég:
a ma emberét is érdekli az a pompás elzártság és rejtélyes elhivatottság, ami évszázadok óta belengi az egyházfőket.
XIII. Piusz azt bizonyítja be, hogy egy pápa lehet úgy is trendi, hogy egyáltalán nem akar az lenni, kiválthat tömeghisztériát úgy, hogy megveti azt, és hajthat végre csodákat úgy, hogy ő maga nem is hisz bennük. Az ebben rejlő bizsergető ellentmondások közepette Az új pápa nem spórolja meg azt a kérdést sem, hogy milyen pápára van szüksége a világnak – még Ferenc pápa is kap egy nem túl bújtatott odaszúrást. Azaz Az új pápa – ha hagyjuk magunkat – egyszerre provokálja a hívőket és az agnosztikusokat, a hagyománytisztelő és a reformer katolikusokat, időseket és fiatalokat, nőket és férfiakat, hiszen XIII. Piusz kíméletlen tükrében mindenki gyarlónak és nevetségesnek mutatkozik.
https://www.youtube.com/watch?v=TAOD50blOKk
Az előző évadhoz képest Sorrentino minden vonzó jellegzetességet tovább fokozott, így ellensúlyozva az ismerősségből fakadó hátrányt. Az új pápa talán kevésbé innovatív, de nem vált kiszámíthatóvá, sőt, még polgárpukkasztóbb (már a főcímekben is, például a trailerként is kiemelt strandjelenetben, amelyben a fehér fürdőnadrágos Jude Law-tól még Szűz Mária is elalél) az első rész fordulatától kezdve a zenehasználatig. A tabudöntögetés sokkoló léptékét a még kimódoltabb stílus, Luca Bigazzi elidegenítő, egyszerre barokkos és nyugalmat árasztó vizuális költeményei egészítik ki. Eközben az epizódok kissé jobban elkülönülnek egymástól, egy-egy minitörténetté zárulnak össze (a második rész a Brannoxnál tett látogatást, a hetedik egy súlyos beteg kisfiút mutat be). Az időbeli ugrálás helyett az évad inkább térben nyit:
a ködös Anglia és a dekadens Velence képei törik meg Róma dominanciáját.
Aki tehát most ismerkedne csak a sorozattal, az mindenképpen az első évaddal kezdje, nemcsak a kontinuitás, hanem az építkezés-fokozás miatt is, ami kronologikusan kapja meg igazán a helyiértékét. A rajongók számára pedig örömhír, hogy megérte a három éves várakozás: az alkotók Az ifjú pápa után sem vesztették el a lendületüket, bátorságukat és fantáziájukat a vatikáni vidámparkban. Megéri még egy kört menni a hullámvasúton, hiszen lehet, hogy közben valaki kiszerelte a féket.
