Fókuszban Sorozat

Az ezeregydimenzió virágai – The OA (2. évad)

A The OA második évada megtartja a már bevált ellentétek szembenállását, miközben olyan irányokban tágítja ki a történetet, hogy attól eldobod az agyad.

Gyakorlatilag a semmiből, minimális marketinggel, különösebb felhajtás nélkül, szinte fű alatt startolt el még 2016-ban a The OA első szezonja a Netflixen, nem sokkal a Stranger Things egeket verő népszerűsége után, így senki nem volt felkészülve, hogy a külvárosi kamaszélet még annál  is lehet különösebb. Akkor az összehasonlítás szinte elkerülhetetlen volt: mindkettőben fiatalok szembesülnek természetfeletti(nek látszó) jelenségekkel, a bonyodalmak megoldása pedig az ő közös kiállásukon múlik. Az idén a második évadával visszatérő The OA azonban nélkülözi a spielbergi gyerekfilmek békebeli retróját, és a mesefantasy környezet helyett egy bizonytalan pszichés státuszú, önmagát angyalnak tekintő nőt állít a középpontba, aki vagy megvezeti az identitásukkal küzdő, közösségre vágyó és életüknek célt kereső fiatalokat, vagy nem. Mindemellett

bődületes látványorgiát, experimentális szekvenciákat és a formátummal való szabad játékot is kapunk,

kezdve a részek hosszának durván szélsőséges váltakozásával a dramaturgiai felépítésen át a váratlan helyeken beszúrt inzertekig.

A természetfeletti iránti igényeket azóta minden évben kielégíti valami, 2017-ben megjelent a hasonló kaliberű német Dark, egy évvel később pedig a Fukunaga-féle Maniac, és folytatódott/lezárult a Sense8, hogy csak a Netflix háza tájáról szemezgessünk. A The OA-nek azonban sokkal testhezállóbb volt ez a rejtőzködő titokzatosság, így azok számára, akik rákattantak, a felfedezés élménye katartikus volt. Az említett szériák mellett a The OA meg tudta őrizni egyediségét, pedig bőven van benne mindegyikből, a második évadban pedig ebbe az egyvelegbe még némi Twin Peaks és egy kis film noir is keveredik. Zagyvaságnak tűnik? Tényleg az. De milyen élvezetes zagyvaság!

A sorozat mögött összeszokott író-rendező páros áll – Zal Batmanglij és Brit Marling az egész kreatív alkotófolyamatot vezényli, előbbi a legtöbb epizód rendezője, utóbbi a széria főszereplője is. Kettejük kooperációja termékeny múltra tekint vissza, egyik közös munkájuk, az amerikai indie szcénában jól szereplő Sound of My Voice konkrét előképe a The OA-nek. A 2011-es filmben Marling egy kiválasztottakat gyűjtő szektavezért alakít, aki azt állítja magáról, hogy a jövőből jött, és abban a felállásban sem tiszta, hogy mi a valóság és mi egy kóros hazudozó kreálmánya. Marling két hasonló témájú Mike Cahill-rendezésben is szerepelt, például az egy alternatív dimenzióval foglalkozó Felettünk a Földben és a reinkarnáció lehetőségét felvillantó A szem tükrében című filmben, így nem túlzás azt állítani, hogy a The OA Batmanglij és Marling számára munkásságuk eddigi csúcspontját és gondolatrendszerük legkiforrottabb manifesztációját jelenti.

A kibomló témák és szimbólumok a nyugati és keleti vallási miszticizmussal és a modern fizikával állnak szoros kapcsolatban,

így egyszerre tud megjelenni a halál és újjászületés körforgása, a reinkarnáció, a mennyország, a nirvána, a párhuzamos univerzumok és a halálközeli élmények.

A spiritualitással járó monomániás megszállottság és megváltókomplexus azonban hosszú távon idegesítő is tud lenni, ezért kulcsfontosságú a néző folyamatos elbizonytalanítása meg a bevonódás és kételkedés egyensúlyban tartása.

Az egész első évad ekörül a bizonytalanság körül forgott, hol egyik, hol másik oldalra billentve a karaktereket és a nézőt, lényegében pedig a zárás sem tisztázta egyértelműen a történések valóságtartalmát. A gyerekként megvakult, majd látását csodálatos módon visszanyerő Pairie (Marling) azt állítja magáról, hogy sorozatos halálközeli élményeiben egy túlvilági lény segítségével misztikus mozdulatsorokat sajátított el, melyek különféle természetfeletti tettek végrehajtására, például dimenziók közötti utazásra teszik képessé. Prairie története megelevenedik előttünk, és ahogy még ennél durvább és sokkolóbb fordulatok is felbukkannak, a titokzatos nőben hol bízó, hol kételkedő fiatalok problémákkal teli életét is megismerjük. Az utolsó rész iskolai jelenete értelmezhető eltévedt golyó okozta halálként és dimenzióugrásként is, és mivel mindkettőnek ugyanaz a kimenetele, nem derült ki, hogy a véletlen vagy csodálatos események állnak a történések hátterében.

A sorozat egyik bravúrja persze pont ez, hogy képes saját logikája szerint manipulálni a néző következtetéseit, miközben egyszerre tartja fenn a történések misztikus és reális magyarázatát. Olyan szépen, ötletesen simulnak egymásba az apró részletek, a távoli utalások, a visszatérő motívumok és analógiák, hogy abból külön-külön történeteket lehet felépíteni, miközben ez az egész nagy összefüggéshalmaz csak együtt tud életképes maradni. A második évad enyhít ezen a kétségen, és bár bedob néhány elbizonytalanító tényezőt, végül is – úgy tűnik – egyértelműen leteszi a voksát az egyik irányba. A folytatásban inkább a történetek burjánzása és a multiverzum megannyi elképzelhető őrültsége veszi át az irányítást, míg a zárás magának a sorozat forgatásának világába való utazással máshogy teszi idézőjelbe a látottakat, mint az első felvonás.

Újra kérdés: higgyünk-e a mesének?

Van itt minden: angyalok, beszélő fák, lovecrafti lények, dimenzióugrás, fülből csírázó virágoskert, földöntúli élményhez vezető mobilappok, álmokban iránymutatást kereső cég, misztikus táncmozdulatokat produkáló óriási robotok vagy metafikciós fordulatok, és ez még így is csak a felszín. Prairie sötét ellenpólusa (vagy ahogy a második évadban nyíltan nevezik: árnyéka), Hap (Jason Isaacs) az újabb világokban is megmagyarázhatatlanul gonosz és kimeríthetetlennek tűnő fantáziával ördögi vizsgálatokat folytat, Prairie újra próbálja megakadályozni ezek sikerességét, az ő társai pedig továbbra is foglyok és kísérleti nyulak. A karakterek folyamatos összetalálkozásai és összefonódásai a sorsszerűség irányába mutatnak, miközben körülöttük minden megváltozik.

Bár a sokszor önkényes, epizódszerű cselekményelemek beemelése és a túlbonyolított cselekményszövés eltántoríthat egyeseket, szerencsére ezeket az elemeket egyfajta logika azért összekapcsolja, én legalábbis – szorosan követve az eseményeket – el tudom fogadni az egyre meredekebb irányvonalat, még ha látom is az egész relativizálódásának a hátulütőit. Például a lezáratlanság és lezárhatatlanság szerialitásra kényszerítő erőit, így csak remélni tudom, hogy van annyi önfegyelem az alkotókban, hogy a második évadban virágcsokorként szépen kinyíló történetet a hátralévő felvonásokban jelzésértékűen elhervasztják, mint amikor az elhullott mag önmagában hordozza az egész potenciális növényt.

Amit viszont így is nagyon ügyesen hoz össze a The OA, az

az elszigetelődés és a közösségre való igény folytonos ütköztetése, valamint annak a kiirthatatlan vágynak az ábrázolása, amely mindannyiunkat önmagunk meghaladására késztet.

Az első évadban nemcsak az impulzusproblémákkal, kiégéssel, erőszakkal, szexualitással vagy a szülőkkel küzdő fiatalok és felnőttek kapnak fontos szerepet, az egymástól való elszakadás az üvegbörtön falaiban és az egyedül végigszenvedett, kikényszerített halálban plasztikusan is megjelenik. A második évadban ezt a tematikus vonalat a dimenziók szétválása vagy a másik testbe ugró szereplők kettős identitása folytatja, miközben a dimenziók közötti visszhangok minden életet hasonló sorsra predesztinálnak, például amikor a fiatalok elveszettségüket spirituális élmények keresésével próbálják gyógyítani, de mindez a junkie-kra emlékeztető lassú halállal jár.

A The OA tehát sokkal komorabb, egyszerre realistább és misztikusabb, a tétje pedig grandiózusabb, mint a fenti sorozatoké, a második évad pedig tovább sűríti a narratívát, értsd: még bonyolultabb lett az egész. Néha olyan véresen komolyan veszi magát, hogy az ember a döbbenettől egy percre sem tudja levenni a szemét a képernyőről, máskor meg ugyanezért neveti ki az egészet a paródiát súroló naiv szentimentalizmusa miatt. De valahogy mégis képes elérni, hogy a helyenként felbukkanó következetlenségek, logikátlanságok vagy önkényességek ellenére egyre többre és többre vágyjunk. Ilyen mértékű narratív komplexitás mellett ezek a hiányosságok, azt gondolom, megbocsájthatók, még ha a fordulatok helyett a karakterek mélyítése és a néző érzelmi bevonódásának elősegítése néha célravezetőbb lenne.

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..