Akik évek óta az Austin Powers negyedik részére áhítoznak, jobb, ha letesznek vágyaikról. A pentavirátus (The Pentaverate) alapján Mike Myers már csak meggyalázni tudná ikonikus vígjátéktrilógiáját.
A streaming-szolgáltatók érkezése azzal az ígérettel kecsegtetett, hogy az előfizetéses rendszernek köszönhetően a felhasználó leadja a havi díjat és szabadjára válogathat a fősodornak szánt és a niche mozgóképek áradatában. Itt aztán igazán elszállhat egy-egy alkotó, hiszen nem a sorozatokért és filmekért fizetünk egyenként, hanem a komplett kínálatért. A Netflixnél láthatóan sokan kaptak már zöld utat a kompromisszummentes kontent elkészítésére – többek közt Martin Scorsese, Alfonso Cuarón és Charlie Kaufman is itt hozhatta tető alá piacképtelen filmjét.
Mi van hát akkor, ha egy egykoron népszerű komikus kap szabadkezet ahhoz, hogy végigvigye koncepcióját?
Jelen esetünkben: totál káosz.
Mike Myers csúcsidőszaka a ’90-es évekre tehető, amikor is a népszerű, mai napig futó szkeccsműsor, a Saturday Night Live stábját erősítette. A kanadai humorista kiemelkedően teljesített a szkeccsekben, egyedi karaktereit pedig annyira szívébe zárta a közönség, hogy még mozifilm is készült egyikükből Wayne világa címen – ez később folytatást is kapott. Myers karrierjét ezen túl két filmes franchise határozta meg: ő szólaltatta meg Shreket az eredeti szinkronban, míg élőszereplős formátumban az Austin Powersben alakított nagyot.
Ha valaki átaludta az elmúlt húsz évet, ráadásul nem követte a magyar kormány politikai programvideóit a YouTube-on, akkor nem találkozott a ’60-es években lefagyasztott, majd a ’90-es években kiolvasztott ódivatú, de „őrült szexi” angol kémmel, Austin Powersszel, valamint ellenfelével, Dr. Genyával. Myers itt a James Bond filmekre szeretett volna referálni, elmerülni abban a játékos és sokszor nevetséges hangulatban, amiket a Holdkelte, a Polipka és további Roger Moore főszereplésével készült 007-es mozik szállítottak. Csupán a potmétert csutkáig tekerte az őrületen. Az Austin Powers-trilógia határozottan nem számított mindenki figyelmére, sokan simán ízléstelennek és alpárinak titulálták, de Myers értett ahhoz, hogyan kölcsönözzön egy kellemes bájt és ártatlanságot a gyagya figuráinak. Még a hústorony bérgyilkos, Dagi Dög is a maga undorító módján szeretnivaló volt benne.
Fontos megjegyezni ezt, hiszen Myers a 2000-es években már nem tudta hozni ezt a szintet filmjeivel, a 2008-as Love guru pedig Arany Málna-díjakkal megszórt tragédia lett, mely után a komikust egy jó évtizedig nem láttuk. Egészen mostanáig. Visszatért ahhoz, ami régen olyan jól ment neki: belebújni különböző akcentusú, életkorú, külsejű karakterek bőrébe.
A pentavirátusról először Myers 1993-as komédiájában, az Elbaltázott nászéjszakában hallhattunk,
ahol is a főszereplő összeesküvésekben jártas, skót faterja mesél a titkos szervezetről. Ők nem a Szabadkőművesek, és nem is az Illuminati – sőt, megsértődnek, ha összekeverik őket a többi háttérhatalmi csoportosulással. Az öt főből álló brigád az 1300-as évek óta tartja egyensúlyban a világ működését, irányít mindent a háttérből és céljuk a Föld jobbá tétele. A bolygó legnagyobb elméi voltak tagjai, a 2020-as évekre azonban alaposan át kell gondolniuk, hogyan tovább.
Egy ilyen sorozat esetén alapvetően merül fel, hogy mi volt az alkotó szándéka vele. Miért érdekeljen minket pár rajzfilmszerű figura, akiket egy túlzóan jóságos kanadai riporter igyekszik lebuktatni azért, hogy visszatérhessen nyugdíjazása előtti állásába? Myers bohóckodni kívánt, ehhez pedig kiváló alapanyag az, ha beöltözhet brit arisztokratának, zsidó producernek, ausztrál médiamogulnak, orosz Raszputyin-klónnak vagy redneck konteóhívőnek. Összesen nyolc karaktert hoz a hat epizód alatt, és láthatóan jól érzi magát bennük. A közönségéről azonban ez nem mondható el a képernyők előtt.
A pentavirátus a közel háromórás játékidő alatt se igazán képes megindokolni létezését,
hiszen tulajdonképpen történetről aligha beszélhetünk, csupán véletlenszerű gegek követik egymást, amik nagy részben üresen koppannak, haloványok, átgondolatlanok. Ez főleg azért van, mert a karakterek nem szolgáltatnak semmit, csupán sztereotípiák, melyből már az évek során mindenki kifacsarta azt, amit lehet – vagy a főszereplő riporter esetében olyanok, akik aligha szolgálhatnak humorforrásként, inkább a dramaturgia rettenetes szentimentális vonulatát erősítik. Egyedül az összeesküvés-elméleteket reggeliző déli suttyó volt az, ahol Myers komikusi energiája és szövegei is (nagyjából) a helyén voltak.
A kaki-pisi vicceken túl is olyan szinten irreleváns és ódivatú, amit látunk, hogy az ember tényleg elképed azon, 180 perc alatt mennyire kevésszer lehet nevetni egy vígjátékon. Pedig Myers nagyon szeretné, még külön helyet is hagy a közönségnek a kacajra egy-egy beszólás után, de csak kínosabbá teszi a helyzetet, amiben faarccal ülünk a televízió előtt. A kivételt egyedül az önreflektív, negyedik falat ledöntő humor képezi, mely Jeremy Irons egyre feszültebb narrációiban és a vitatott jeleneteknél beugró, mosolygó Netflix-illetékes megjelenéseiben öltenek testet. A pentavirátus itt legalább reflektál arra, hogy amit látunk egy totál baromság, és hogy Mike Myers szabadkezéből kigurult a gyógyszer. Sajnálatos, hiszen
a komikus tényleg hiányzott az elmúlt évtized vígjátékpalettájáról, viszont visszatérése egy egotrip lett.
Minden reflektorfény rá irányul, épp ezért a mellékszerepekben látható színészek, mint Keegan-Michael Key vagy Ken Jeong teljességgel elvéreznek: egyetlen értékelhető momentumot nem kaptak. Mivel Myers a koncepció alfája és omegája, a felelősség is rajta csattan. Nem láttuk őt hosszú évekig, de most tényleg olyan, mintha el se ment volna – egyedül az sajnálatos, hogy nem talált vissza ahhoz az időszakához, amikor még működött a humora, hiszen akkor még kapcsolatot ápolt nézőivel is.
Azon túl, hogy A pentavirátus célközönsége se nagyon egyértelmű, a tartalom is problémás. Sokáig nem lehet érteni, van-e egyáltalán sztori, épp ezért lebilincselőnek sem mondható a széria. Karaktereink vagy az ötösfogat főhadiszállásán próbál komédiázni, míg a másik szálon válogatott helyszíneken történik a semmi. Ezek után meglepő, hogy az a legijesztőbb pillanat, amikor öt résznyi véletlenszerű blődség után a hatodikban a szánkba rágnak egy tanulságot, amitől az arcunkat kaparhatjuk.
A háttérhatalom ugyanis, bár jóságos szándékkal indult, elromlott a korrupt fehér gazemberek kezében, ezért megújításra vár. A morális felfrissüléssel pedig együtt jár egy multikulti, mindenféle rasszből, nemből és szexualitásból álló hetesfogat. Igen, Mike Myers is felszállt a woke vonatra: állítása szerint nem kell a szervezetnek felszámolnia magát, amiért az árnyékban irányították a komplett Föld gazdasági, társadalmi működését és médiáját. A világ attól lesz jobb hely, ha a titkos társaságokban több lesz a nő és az etnikum.
A pentavirátus ékes példája annak, mi történik, ha a Netflix nem ad féket egy alkotó kezébe: mintha bezártak volna minket Mike Myers lázálmába.
Bőven elég lett volna ebből egy 80 perces játékfilm is, az a plusz száz perc csak hosszabbá teszi a szünetet két működő vicc között. A sorozat végén lévő banálisan hülye üzenetet nem számítva azonban ártalmatlan alkotásról beszélünk, ami látványos kapufa, de nem menthetetlen az, aki elkövette. A komikus még mindig jól ért ahhoz, hogy elvesszen figuráiban – csupán az kéne, hogy ezt a színésztudását más rendezők és írók filmjeiben kamatoztassa.
A pentavirátus a Netflixen érhető el.
