Fókuszban Sorozat

Az elve eltemetve – The Politician

Payton elnök akar lenni, és ezért mindenre hajlandó. Tényleg mindenre. Papíron neki kellene nyerni, de a The Politician megmutatja, hogy ehhez nem elég akarni, gondolni is kéne valamit.

A Netflix legújabb sorozatát Ryan Murphy készítette, aki már az American Horror Storyt, a Kés/alattot és megannyi más szériát is sikerre vitt. Ez a munkamániás ember most a Glee és a Scream Queens után ismét a vígjátékok terepére tévedt, azon belül is inkább a politikai szatíra műfaját igyekezett körbejárni – és történetét egy elit gimnáziumba helyezte el.

Főhősünk, Payton Hobart (Ben Platt), bár adoptált gyermek, ezüstkanállal a seggében nőtt fel. Kiskorában eldöntötte, hogy az Egyesült Államok elnöke lesz, és nem volt rest elvégezni a házi feladatot: jó stréber módjára elolvasta az összes korábbi államfő életrajzát, és megfigyelte, mik a közös pontok. Elképesztően ambiciózus és megszállottan hiszi, hogy ha végigviszi a tervét, egyenes út vezet a Fehér Házba. Ehhez azonban el kell kezdeni valahol, mondjuk megnyerni a gimis diákelnökségi címet – a modern politikai marketing eszköztárát bevetve.

Napjaink válságai közt mindenképp ott szerepel az államférfiak hiánya.

Az igény, hogy olyan emberek képviseljék a népet és álljanak országok élén, akiknek nem a saját hatalmi érdekeik az elsődlegesek, hanem népük sorsa. A legtöbbeknek a politika egy karrier, és minél kevesebbet gondolsz a világról, minél kevesebbet szeretnél a tettek mezején cselekedni, annál könnyebben tudsz alkalmazkodni a pillanatban felgerjedő szavazói igényeknek.

2019-ben megjelentetni egy olyan sorozatot, mely kifejezetten a politikai játszmáknak mutat görbe tükröt, izgalmas ötlet – Ryan Murphyék sorozata azonban tartalmi és formai gondokkal is küzd. Hiszen egy ilyen témát meg lehet közelíteni úgy, mint Az elnök emberei, ahol a mintát mutatják be: egy olyan kormányzatot, mely képes példát mutatni a népnek egy vágyott elnökkel és talpig jóember stábjával. Vagy el lehet indulni a Kártyavár irányába, ahol Frank Underwood pszichopata működésének színfalai mögé nyerhetünk bepillantást.

A The Politician viszont egyszerre akarja mindkettőt, és emiatt nehéz mit kezdeni vele.

Rendkívül átgondolatlan történetet látunk, mely sem hangulatában, sem koncepciójában nem mutat egységességet. Nagyon bizonytalan néhol, hogy szatírát nézünk vagy drámát, mert egy olyan sorozatról, ami eleve egy drámai öngyilkossággal indít, nehéz elhinnem, hogy a karakterek se perc alatt túlteszik magukat és folytatják idióta viselkedésüket. A The Politician első pár része szörnyű, mert sekélyes szereplőket vezet be és az ő drámájukat mutatja fel azonosulási pontként, holott mindent érdemelnek csak együttérzést nem. A sorozat szereplői kivétel nélkül számító, aljas vagy szimplán ostoba emberek, és egy idő után már ritka fárasztó ezt az energiavákuumot figyelemmel kísérni.

Kezdve a főszereplővel: Payton kéne, hogy legyen az alfája és omegája a sorozatnak. Az ifjú Frank Underwood, aki tudja, mitől döglik a légy és nem is fél odacsapni, hiszen a cél minden. A tenyérbemászó fejű gazdag ficsúr azonban egy teljes kudarc, hiszen rendre hátba döfik stábtagjai is, szinte senkit sem képes manipulálni, és úgy általában visszataszítóan mézes-mázos a gesztusvilága. Azt a benyomást kelti, hogy ennél még a néző is jobban művelné kampányát, mint ő.

A legnagyobb probléma vele pont az, ami a mai sztárpolitikusokat is jellemezi: csak a nyeréshez van koncepciója, de a képviselethez nincs.

Pontosabban eljátssza, hogy vannak elképzelései, de csak azért, hogy a suli diákjainak szemében pozitív képet fessen magáról és feljebb tornázza a számokat. Nincsenek ügyei és nem azért akar politikus lenni, mert tenni akar valamit a világért, hanem mert féktelenek az ambíciói és a legnagyobbra akar törni. A hatalom kell neki, hogy elmondhassa magáról, sikerült neki. Ezért nyom betanult szövegeket szavazóinak, ezért kampányol rákos lánnyal és ezért van összetörve, mikor nem győz. Payton nem államférfi, hanem karrierpolitikus: egy kedvelhetetlen, csúszó-mászó figura, és amiben mester, az a megjátszás. De hát ilyenek a mai politikusok, nem?

Meglepő módon a The Politician erénye is pont ebben a felismerésben rejlik. Ha eggyel hátrébb lépne a sorozat és a szatirikus élét erősítené, sokkal többet tudna elérni. A komolyan vett drámai szálak nélkül ugyanis egy markánsabb üzenetet tudna átadni: a probléma akkor kerül elő, mikor azt kérik, azonosuljunk a rohadék szereplőkkel, mikor inkább leköpnénk őket.

A szemét karakterek többnyire ironikus ábrázolása azonban szépen lemodellezi, mi történik nagyban. Egy nevetségesen túlbonyolított és túlgondolt választást követhetünk nyomon az első évadban. Szociopata küzd szociopata ellen a szavazók kegyeiért. Nem szeretik ők az embereket, nem akarnak tenni az iskola jólétéért, csupán pozicionálnák magukat és leginkább egymásba döfnék a kést. Mögöttük eszelős kampánykalkulációk, PR és közvélemény-kutatások folynak – ez néha eszméletlen röhejes tud lenni.

A The Politician egy egészen karikatúraszerű rajzfilm világban játszódik,

ahol a diákelnökség rettenetesen nagy volumenű dologként jelenik meg. Pedig nem, csupán a főszereplők karakterek szemszögéből tűnik annak, de rajtuk kívül senkit sem érdekelnek az olyan magasztos ügyek, mint a szívószálak vagy az ivókutak helyzete egy gimnáziumban.

Az évad csúcsepizódja, mikor egy apolitikus szavazót követhetünk nyomon, aki a választás hajrájában próbál egy nyomorult napot végig tolni anélkül, hogy valaki betoborozná. Mert csodával határos módon egész évben leszarják őt, de ilyenkor fontos a véleménye, és ilyenkor szeretnének vele haverkodni a jelöltek – persze miután elkísérték a szavazófülkéhez. Pedig nem akar az átlagszavazó semmi többet, minthogy hagyják békén rejszolni a fürdőhelyiségben. Nagyjából idáig terjednek a gondolatai a politikáról is, és erről nem lehet meggyőzni sem Drake-koncerttel, sem a bőrszíne és társadalmi helyzetével és áldozati kreditjeivel pózoló jelöltekkel sem.

Ryan Murphyék kétségtelenül markáns állításokat tesznek a modern politikusok hazug jelenlétéről, az ügyeknek hazudott marketingfogásokról és a mindenre magasról tevő választóról. Azonban a sok sallang és irritáló szereplő közt megreked a sorozat. Mert a The Politician sikeres lehetne, ha a sokszor széttartó szálak (rákos lány története, Payton és vetélytársának magánélete, szülők kapcsolata stb.) helyett egyvalamire koncentrálna, így viszont olyan lett, mint a főszereplő, Payton. Túl sokat akart, identitászavarossá vált, és emiatt kevés szavazót tudhat majd magáénak. De ez még változhat, és később talán Payton is lelép a Hillary Clinton és Donald Trump által kikövezett látszatpolitikusi útról.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Ráadás és Moziban rovat szerkesztője. Kedvencei az életszagú, morális kérdéseket feszegető filmek – az igényes blockbusterek mellett.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..